Megbetegedtem. Vélhetőleg kislányomtól kaptam el valamilyen kórokozót, aki 1 nap hőemelkedés után már teljesen jól volt, csak némi köhécselés és nétha játszott még be. Ennek ellenére ők napokig itthon volt, és az óvodai nevelőtestület – teljes joggal – orvosi igazolást kért tőlem, amikor újra vittem. Én viszont 3. napra náthás vagyok, rosszul érzem magam, ennek ellenére szóba sem került, hogy hétfőn-kedden ne menjek be az irodába, és ma is dolgozom – igaz, itthon, és ágyban fekve, kétes hatékonysággal, de dolgozom. Vajon miért? Miért megy be a magyar emberek nagy része betegen is dolgozni? Azt hiszem, több lehetséges oka is van, nézzük végig:

1. A kieső fizetés miatt: a legtöbb magyar háztartásban ez is számít. Ugyan a fizetésünk bizonyos százalékának megfelelő összeget így is megkapjuk, de mégis.

2. A kieső munkaidő miatt: mert magammal szúrok ki? A munkám egy részét talán el tudná végezni más, vagy várhatna egy pár napot, de mindig van olyasmi, ami nem várhat és nem szeretném másra lőcsölni sem. Így csak magammal tolok ki, úgyis ott lesz, mire visszamegyek, jóeséllysel ráhalmozódik még sok más is, és még jobb eséllyel lesz a vonal másik végén pár ingerült ügyfél, akiknek nem válaszoltam időben.

3. A vélt vagy valós munkáltatói elvárások miatt: mert azt érzem, ezt várja el a munkaadóm? Sok munkaadó konkrétan szemébe mondja a frissen felvett embernek, hogy „itt nálunk nem szeretjük a betegszabadságot”. Mások lehet, hogy nem várják el, csak mi érezzük azt, bölcsebb buzgólkodni és minél produktívabbnak lenni, mert ha nem, mindig lesz szebb, fiatalabb, egészségesebb stb.
Itt megállnék egy szóra. A jelenkor nyugati társadalmaiban az életkor nem erény és főleg nem előny. Az idősebb ember nehezebben tanul, fogad be új dolgokat, ezért ha elveszti az állását, sokkal kevésbé piacképes. Talán lassabb is. A keleti társadalmak viszont tisztelik és megbecsülik az idős embereket, elismerik bölcsességüket. És talán nincs igazuk? Hiszen az életkorral egyenesen arányosan növekszik a megszerzett tapasztalat és életbölcsesség is – ezzel nem tudunk versenyezni. 

4. És persze ott vannak az egyéni élethelyzetek: ha a gyerek beteg, rossz szemmel nézi-e azt a munkaadóm, ha otthon maradok? Sok helyen már eleve ezzel nyitnak az állásinterjún, hogy ki vigyáz a gyerekre, ha megbetegszik.

És még számos egyéb okunk is lehet a betegen való munkára. De jót teszünk-e ezzel végső soron? A kollégáknak nem feltétlenül, hiszen nagy eséllyel behurcoljuk a minket ledöntő kórokozót az irodába is. Az elvégzett munka minőségének és mennyiségének sem feltétlenül: vajon lázasan, hidegrázva képesek vagyunk ugyanolyan minőségre és produktivitásra, nem követünk el több hibát? És az anyaszemüveggel nézve: biztos azt akarjuk mutatni a gyerekünknek, hogy jó és helyes dolog betegen dolgozni? Ő is ezt a világot szokja meg, hogy ha megnő, ő se akarjon váltiztatni rajta? És a magyar munkáltatói rendszer: azzal, hogy fenntartjuk ezt az állapotot, hogy nem merünk betegen „betegek lenni” és betegszabadságra menni, lényegében konzerváljuk az igazságtalanságot, hiszen elfogadjuk, hogy a munkáltatóink ezt megtehetik velünk.

Ki-ki kiválaszthatja a saját élethelyzetére vonatkozót. Az én munkáltatóm nem várja el, hogy betegen dolgozzam, de azt igen, hogy a távollétemben is rendben menjenek a dolgok. Tehát ha itthon akarok maradni és lábadozni, akkor helyettest kell kineveznem és átadnom a folyamatban lévő dolgokat. Megyek is .

Mai posztomat a pár héttel ezelőtti „napi gondolatom” inspirálta: az, hogy vajon jó-e a plus size modellek és a „fogadjuk el magunkat úgy, ahogy vagyunk” mozgalom iránya, vagy sem. Én ezt továbbgondoltam, és arra jutottam, hogy az elfogadásnak is kell, hogy legyen egy határa. Mielőtt megköveztek, gondolkodjunk együtt, milyen negatív hatásai is lehetnek annak, hogy a nagy elfogadás jegyében ágálunk a tökéletes testű modellek ellen!

Nyilvánvaló, hogy nem születik mindenki ideális alkattal. Nyilvánvaló az is, hogy nem mindenkinek ugyanaz az alkat tetszik. Sőt, az is nyilvánvaló, hogy a testalkat-ideál (ahogy a szépségideál is) koronként változik – hogy mikor miért abba az irányba, amelybe, az számomra rejtély, de ezzel együtt kimondhatjuk, hogy volt korszak, amikor a rubensi méretek voltak kívánatosak, mostanság viszont inkább a S és XS-es méret (lásd a kifutókon végigvonulú piszkafákat). Nyilvánvaló továbbá, hogy nemcsak irreális elvárni, hogy minden nő úgy nézzen ki, mint a piszkafák, de fölösleges is, hiszen – ld. fentebb – nem mindenkinek tetszik az XXS-alkat.

Ugyanakkor azt sem tagadhatjuk, hogy az elhízás egészségtelen: bizonyítottan egy sor betegség melegágya (cukorbetegség, magas vérnyomás, szív- és érproblémák, agyvérzés, ráktípusok stb. egyik legfőbb kockázati tényezője, hogy csak a legismertebbeket említsem). Az elhízás továbbá gazdaságtalan is:
1. az egyénnek, mivel sokkal többet kell költenie
- élelemre
- gyógyszerekre (az elhízás okozta betegségekre szedendő)
- ruházatra (az elhízásból következően nagyobb méretekre van szükség) – ha a ruha maga nem kerül is többe az egyénnek, többe kerül a gyártónak (több anyag), és ezt valahol velünk fizettetik ki, ha máshol nem, a kisebb méreteket megvevőkkel (is)
2. A társadalomnak: mivel a közös betegbiztosítási kasszából gyakorlatilag mindenki fizeti az elhízottak betegségeinek kezelését és a gyógyszereit is (az állami támogatás mi másból jönne?). Mindezért fizet az is, aki el van hízva, és azok is, akik nincsenek elhízva.

Mindezek miatt én azt gondolom, hogy kell, hogy legyen egy határ. Ideális esetben ennek a határnak mindenkinél saját magában kéne lennie, és önkontrollként kéne működnie, amely riaszt, ha a testalkat elér egy bizonyos mértéket az ő számára ideális fölött (magasságtól, csontozattól, életkortól függően). Nem ideális esetben, ha az önkontroll nem működik, akkor külsőleg kéne ezt valamilyen formában kontrollálni. Nem tudom, hogy kinek és hogyan: ami lehetőségként eszembe jutott, hogy pl. csak akkor támogassa a TB a gyógyszereket, ha a beteg saját maga is tesz a gyógyulásáért (=dolgozik a fogyáson, igyekszik egészségesebben élni). Ehhez természetesen a gondolkodásmód változtatására van szükség össztársadalmi szinten is, akár a híres zsíros, kenyeres-krumplis magyar konyha hanyagolásával is. Nem könnyű, de nem is lehetetlen.
Picture
Kép forrása: foodscienceofvermont.com
Mindez talán keményen hangzik, és most talán sokan azt gondoljátok: biztos nekem nincs ilyen problémám, azért beszélek ilyen könnyen, és hogy a súlyproblémák mögött sokminden (pl. hormonzavar) állhat, nemcsak az akaratgyengeség. A helyzet az, hogy én világéletemben küszködtem a kilókkal: kifejezetten hízásra hajlamos alkat vagyok, az egész életem gyakorlatilag fogyókúrákkal és a köztük lévő elkeseredett „nemérdekel” időszakokkal telt. Legjobb formámban 56 kiló voltam (pár hónapig tartottak csak ezek a legjobb formák), a mélyponton 73 kiló – ha az 56-ot vesszük ideálisnak az én 164 centimhez, akkor ez 30%-os ingadozást jelent. Könnyű belátni, hogy ez milyen veszélyes és egészségtelen.

Most 61 kiló vagyok, és keményen dolgozom azért, hogy még lejjebb menjek, mi több, ezt meg is tudjam tartani. Nagyon lassan megy, kb havi 1 kilót tudok leadni akkor, ha heti kétszer egy órát aerobicozom, és többé-kevésbé tartom magam a 160 g CH étrendhez (amelyet cukorbetegeknek és inzulinrezisztencia esetén szoktak javasolni, bővebb infó itt). És még ezt is nehezen tudom betartani, hiszen munka és család mellett néha nehéz megoldani a heti kétszeri edzést, hát még azt, hogy ellenálljak a családom által fogyasztott finomságoknak és én szénhidrátszegény változatot fogyasszak (sőt, általában még el is készítsem, sok esetben duplán főzve-sütve). Időigényes, nehéz, lassan megy – de megvalósítható, és hihetetlen sikerélményt jelent, hiszen nemcsak az egészségemért tettem, de a páromnak is örömöt szereztem (ő 56 kilósan ismert meg :), és sokkal jobban is érzem magam így.

Konklúzió: szerintem mindkét véglet káros. Káros az elvárás, hogy minden nőnek tigh gapje és bikini bridge-e legyen. De káros a végletekig menő elfogadás is.

Ezúttal egy olvasmányélményemet, helyesebben kettőt osztanék meg Veletek – de a kettő számomra összefügg, ezért írok róluk egy füst alatt. Mindkét könyv azt feszegeti, vajon mennyi hatása, befolyása van egy szülőnek a gyermekére; vajon létezik-e olyan, hogy egy gyermek eredendően rossznak, gonosznak születik; vajon lehet-e ugyanaz az ember jó szülője az egyik gyerekének, de rossz szülője a másiknak.

A szóban forgó két irodalmi mű Lionel Shriver “Beszélnünk kell Kevinről” és Doris Lessing „Az ötödik gyerek” című könyve. Ez utóbbi könyv jóval korábban íródott – azért említem mégis másodikként, mert az elsőként említett olvasása után jutottam el hozzá. A „Kevin-könyv” mélységesen felkavart, ahol tudtam, utánaolvastam, fórumokat böngésztem, kritikákat nyálaztam át: így akadtam rá Doris Lessing könyvére.

Húsba vágó írás egyébként mindkettő, főleg szülő-szemmel (persze gyanítom, hogy leginkább szülők olvasnak ilyen könyveket). Kevin története hosszú, mármár szószátyár: nőiesen dagályos levélnapló jellege lenne, ha nem éreznénk az elejétől (és persze ebben a cím is segít), hogy a sok utalás, bizalmas kiszólás (melyeket a levelek írója férjének címez) valami borzalmas eseménybe fognak torkollni. Ez a sejtésünk később helyesnek bizonyul, sőt, a valóság még sokkal borzalmasabb lesz, mint a várakozásunk.

Az ötödik gyerek történetét ezzel szemben a klasszikus kívülálló szemszögéből, egyes szám harmadik személyben fogalmazza írónője. Nem lesz ettől kevésbé fájdalmas: a miliőt olyan sikerrel teremti meg mindkét írónő, hogy szinte úgy érezzük, ott vagyunk mi is a családdal, és tehetetlenül szemléljük, hogyan halad a két család lassan, de biztosan az elkerülhetetlen katasztrófa felé.

Két fiúgyerekről van szó. Egyikük, Kevin, a 20. század végén első gyerekként érkezik jómódú és sikeres amerikai értelmiségi szülei életébe; másikuk, Ben, jó 30 évvel korábban születik egy kivételesen idillinek és valóban boldog(nak tűnő) angol nagycsaládba, ötödik gyerekként. Kevin és Ben is születésétől fogva kényelmetlen érzéseket kelt fel az őket körülvevő emberekben.

Mindkét fiú furcsán viselkedik. Ben anyjának, Harrietnek 4 gyerek után már van összehasonlítási alapja, és kezdettől érzi, hogy valami nincs rendben, de szinte törvényszerű, hogy még orvosa sem hisz neki, férje is csak későn, amikor már menthetetlen dolgok estek meg a családban. Kevin anyja, Eva ezzel szemben kezdő anya, aki tanácstalanságában férjével próbálja megbeszélni az aggályait: az első ember, aki egyetért majd vele, viszont a baby sitter lesz, aki azonban hamarosan elmenekül, és Eva magára marad „süket és vak” férjével és a kínzó bizonyossággal, hogy a fia nem az, akinek mutatja magát.

A két fiú ugyanakkor különbözik is: Kevinről a kezdeti bizonytalanság után kiderül, hogy kiemelkedő értelmi képességekkel bír, és beszélni is csak azért nem akar „időben” elkezdeni, mert unalmasnak találja, a szobatisztaságot (illetve annak hiányát) pedig fegyverként használja anyja ellen ambivalens érzései kifejezéseként. Ben ugyanakkor „igyekszik a maga módján”, egy bizonyos szintnél mégsem jut tovább az iskolában: ezt aztán tanárai is belátják.

Az apák szerepe is eltér némileg: Kevin apja, Franklin, igazi kedélyes, bumfordi apa, aki szereti a hazáját, és meg van győződve róla, hogy Kevin olyan, mint minden normális amerikai fiú: eleven ördögfióka, aki imádja az apját. Ben apja, David azonban nem teljesen érzéketlen: érzi és érti felesége aggályainak jogos voltát, látja, hogy ez a fia más, mint a többiek, de a döntések meghozatalát nagyrészt a nőre hagyja illetve a felelősséget őrá testálja a közös döntésekért is. Az anya mindkét könyvben egyedül marad a legfontosabb döntések meghozatalában és az ezzel járó terhek cipelésében is.

Mindkét családban vannak testvérek. Kevinnek Celia személyében egy bájos kishúga születik, aki teljesen más érzéseket és viselkedést vált ki Evából, mint a fia, és ez bűntudattal tölti el. Harriet négy gyermek szerető anyjaként kénytelen szembesülni azzal, hogy ötödik gyermekét képtelen szereti, legalábbis azon a módon, ahogy ő a szeretetet értelmezi. A fiúk viszonyulása a testvérekhez és viszont is érdekes: Celia isteníti bátyját, és Kevin is eltűrni látszik Celiát maga mellett. Bent viszont egyöntetűen utálják testvérei, és ez kölcsönösnek tűnik.

Kevin történetében lassan közeledünk a csúcsponthoz: számtalan apróságon vezet végig minket Eva, amelyeket látva számunkra is egyértelmű: Úristen, Franklin hogy nem veszi észre, hogy itt valami szörnyűség készül, és miért nem segít a feleségének? Ben története ehhez képest szinte címszavakban kerül elénk: az idilli bevezetés után villámgyorsan belecsöppenünk az ötödik terhességbe, az egyre rémisztőbb mindennapokba, és megkönnyebbülünk, amikor David is közbelép, mint apa, de ez a megkönnyebbülés tiszavirág-életű lesz.

A csúcspont, vagy inkább mélypont Kevin történetének végét is jelenti egyben: megtudjuk, mi lesz a BŰN és milyen BŰNHŐDÉS jár érte. De aki itt igazán bűnhődik, az az anya, aki úgy érzi: rossz, alkalmatlan szülő volt, mert szörnyeteget hozott világra, vagy ami még rosszabb: egy gyerekből szörnyeteget nevelt. Ben történetében a mélypont látszólag az, amikor szülei közösen eldöntik: Ben nem maradhat a családban, és rábízzák a kisfiút egy ismeretlenre, aki „olyan helyre viszi, ahová az ilyenek valók”. A közös döntést azonban további események követik, amelyekről Harriet már egyedül dönt, és amelyek később az egész családot romba döntik.

Egyik könyvben sincs „heppiend”, feloldás, feloldozás. Kevinnel a börtönben találkozunk utoljára, ahol annyit viszont megtudunk: amit csinált, azt az anyja iránti igen sajátos szeretet motiválta. Ez pedig legalább hangyányi reményt mutat a sötétségben. Ben történetének azonban semmilyen megnyugtató végkifejlete nincs: egy szétesett családot látunk, amelyben már senkinek sincs helye: nemcsak Bennek, de a testvéreknek sem, akik Ben miatt távoztak, magukra hagyva egymás számára lassan idegenné vált szüleiket.

És a kérdéseket egyik könyv sem válaszolta meg: mennyi hatása, befolyása van egy szülőnek a gyermekére? Vajon létezik-e olyan, hogy egy gyermek eredendően rossznak, gonosznak születik? Vajon lehet-e ugyanaz az ember jó szülője az egyik gyerekének, de rossz szülője a másiknak?

Ti mit gondoltok?

Mit jelent hétköznapi hősnek lenni? Miért és mikor jellemző ránk az egyetemes közöny? Hogyan történhet meg, hogy emberek halálát sok más ember végignézi, és senki nem tesz semmit? Ha mi sem teszünk semmit, az annak a jele, hogy rossz emberek vagyunk, vagy van ennek valamilyen mélyebb oka? Ha van is, bele kell ebbe nyugodnunk, vagy tudunk tenni valamit? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a Hösök Tere Kezdeményezés segítségével, akik nőnap alkalmából egy rendkívül érdekes és egyben megrázó workshopot tartottak a jelentkezők számára a munkahelyemen. Érdekes volt, mert rengeteg új információt kaptunk az emberi lélek működéséről, a csoportdinamikáról és a szociálpszhichológiáról, és megrázó, mivel a saját bőrünkön is volt alkalmunk tapasztalni az elméletben átbeszélt és videón látott jelenségeket.

A Hősök Tere program ötlete és amerikai eredetije Philip Zimbardo világhírű szociálpszichológustól származik. Zimbardo professzor híres börtönkísérletéről már írtunk korábban az Anyaszemüveg rovatban: Lucifer-hatás c. könyvében ennek eredeményeit elemezve arra a következtetésre jut, hogy a környezet az emberi cselekedetekre és motivációra döntő hatással bír. Zimbardo professzor hosszú ideig kutatta az emberi gonoszságot és hatásmechanizmusát, míg eljutott oda, hogy a másik oldalt vizsgálja: vajon mi kell ahhoz, hogy a jó oldalunk ütközzön ki? Ahhoz, hogy segítsünk, annak ellenére, hogy mások nem teszik? Ahhoz, hogy meggátoljunk rossz cselekedeteket? Ahhoz, hogy legyőzzük az egyetemes közönyt, amely eluralkodik egy embercsoporton, habár a csoport tagjai önmagukban nem lennének közönyösek? Zimbardo a Heroic Imagination Projectnek nevezte el programját – ennek a magyar változata a „Hősök Tere”, amely abból indul ki, hogy mindannyian hétköznapi hősök vagyunk, csak teret kell ennek engednünk.

A nőnapi workshopot Orosz Györgyi, a magyar program egyik elindítója és működtetője tartotta. Elméleti résszel kezdtünk, amelyben a múlt pénteken a Facebookon már megosztott videó apropóján átbeszéltük, milyen mindset (gondolkodásmód a jó szó erre?) kell ahhoz, hogy valaki sikeres legyen. Itt meglepő módon az is kiderült (és ezt szülőként különösen érdekes volt hallani), hogy nem mindegy, hogyan dicsérünk: ha a végeredményt vagy a gyerek képességeit dicsérjük (pl. okos vagy, ügyes vagy...), az általában nem sarkallja további erőfeszítésre. Ha viszont azért dicsérjük meg, mert foglalkozott vele, időt szánt rá, elkezdte egyáltalán, az folytatásra ösztönöz.

Utána következett a közöny témaköre: ezt egy számomra már ismerős esemény leírásával kezdte Györgyi Kitty Genoveseről, a fiatal new yorki nőről, akit úgy gyilkoltak meg számtalan késszúrással, hogy a 38 szemtanú közül egyik sem hívta ki a rendőrséget. Ez az eset anno mélyen elgondolkodtatta a szociálpszichológusokat: vajon miért nem lépett közbe senki? Akár csak annyival, hogy fölveszi a telefont és kihívja a rendőrséget? Ennyire gonoszok lennének az emberek? Ez a 38 szemtanú mind közönyös, érdektelen, másokkal nem törődő, érzéketlen ember lenne?

Kutatásaik eredményeként kijelentették, hogy ez eredendően nem így van: a 38 ember mind átlagos, mindennapi ember volt. Sőt, azt is kijelentették, hogy hasonló helyzetben nagy valószínűséggel az emberek többsége így viselkedett volna. Mégpedig azért, mert – különböző okokból talán, de – egyikük sem akart kilépni a csoport viselkedéssémájából. Ez így talán homályos lehet első hallásra, de ha megnézzük ezt a videót, rögtön érthetőbb lesz. A Bystander-effektust magyarra „bámészkodás”-ként szokták fordítani: azt az attidüdöt nevezik így, amely miatt a hasonló kirívó események (valaki rosszul lesz, vagy éppen csak szokatlanul viselkedik) valamilyen okból csak távolról szemléljük, nem akarunk beavatkozni. Ennek a nem akarásnak számtalan oka lehet: félünk, bizonytalanok vagyunk, nem akarunk konfrontálódni vagy csak kilóni a sorból – de az eredmény ugyanaz: egy embertársunkat potenciálisan veszélybe sodorjuk. Ez utóbbi videóban érdemes megnézni azt, hogy a fehér kabátos nő mikor szánja rá magát, hogy végül (előzetes nézelődés után) odamenjen a földön fekvő emberhez: amikor látja, hogy más is megteszi. Kell tehát egyvalaki, aki meg meri tenni az első lépést – és ezzel megadja egy új csoport, egy új viselkedési séma lehetőségét a többieknek is, amelyhez – immár veszél vagy feltűnés nélkül – csatlakozni lehet. Ez egyben a válasz arra is, hogy miért megyünk oda nagyobb eséllyel egy rosszullevőhöz, ha egyedül vagyunk az utcán: ott a felelősség egyértelműen a miénk. Minél nagyobb a tömeg, annál többfelé oszlik a felelősség – és ami mindenkié, az végül senkié sem lesz.

A megfigyelteket ezután volt alkalmunk élesben is kipróbálni: csoportokra oszlottunk, és lementünk az utcára, hogy különböző helyzeteket szimulálva megfigyeljük az emberek viselkedését. Én a „rosszullévő” csoportba kerültem: egyik csoporttag rosszullétet játszott, a többieknek pedig mérnie kellett, hány ember megy el mellette segítség nélkül, és mennyi idő telik el, mire valaki végül odamegy. Hárman „voltunk rosszul”, három különböző eredményt kaptunk. A legjobb idő 11 mp volt, a legrosszabb 2 perc 40 mp. A legkevesebb „bámészkodó” a 0 volt, míg a legtöbb 7. Én lettem rosszul másodszorra, hozzám a 4. elsétáló jött oda. Én csak 40 mp-et töltöttem guggolva, a fejemet fogva, és figyelve, hányan sétálnak el mellettem – és ez a 40 mp is végtelenül hosszúnak tűnt ebben a kiszolgáltatott helyzetben.

Akik végül odajöttek, kaptak egy Hősök Tere-matricát, egy köszönetet/dicséretet, illetve megkérdeztük őket, miért segítettek: a válasz általában az volt, hogy „hát ez természetes”, „láthatóan rosszul volt” és hasonlók. De az elsétálók száma és a 2 perc 40 mp is mutatja, hogy ez sajnos egyáltalán nem természetes. A Hősök Tere készített egy videót is az Andrássy-úton ennek illusztrálására, itt tudjátok megnézni, de említhetnénk az Unicef kísérletét is a Deák-téren látványosan magára hagyott babakocsival is, amely talán még megrázóbb.

A végkövetkeztetés egyértelmű: a közöny legyőzhető, de mindig kell valaki, aki meg meri tenni az első lépést – és őt aztán már követni fogják mások is. Aki a bátor első lépést teszi, ő a hétköznapi hős. Györgyi ugyanakkor felhívta a figyelmet: ez nem kötelező érvényű szabály. Lehetnek helyzetek, amelyre ér „nemet mondanunk”, pl. ha veszélyesnek ítéljük meg valamiért a szituációt. Számomra ilyen volt például a szimulált helyzetek közül a szemételdobós – nem életszerű, hogy beszóljak valakinek, aki eldobja a szemetet, még viccesen sem, mert a biztonságom fontosabb. Ugyanakkor a cselekvés és a helyzetből való teljesen kivonulás között is számos fokozat lehet: jogosan mondhatjuk, hogy nem megyünk oda a havas utcán fekvő, láthatóan részeg emberhez, ha félünk egy esetleges agressziótól, de semmi sem gátolja meg, hogy felhívjuk a mentőket vagy egy hajléktalanokat segítő alapítványt. Mindennek lehet létjogosultsága, de fontos, hogy tudatosan, mérlegelve hozunk döntést arról, hogy teszünk-e valamit, és ha igen, mit, vagy nem.

Én szociálisan érzékenynek gondolom magam, ezért abszolút nyitott voltam mindarra, ami elhangzott ezen a délutánon. Hálás vagyok ugyanakkor mindazért az információért, amit megtudtam az emberi lélek működéséről, arról, hogy mi minden állhat egy viselkedésmód hátterében, és hogyan lehet ezeken a rögzültnek látszó sémákon változtatni. Hiszen lehet, és erről szól a Hősök Tere szlogenje is: „Az vagy, amit teszel”. És hozzátehetnénk: ha teszel, mások is követni fognak!

Milyen az élet a háborús övezetben? Ma Magyarországon erről nem sok fogalmunk van, maximum megcsap bennünket néha az események szele, amikor olyan emberekkel vagy róluk szóló hírekkel találkozunk, akik háborútúl szenvedő területekről menekülnek. Az idősebbek azonban még emlékezhetnek arra, hogy az ő életükben is volt egy világégés, és Magyarország is volt háborús övezet. Nekem, 1975-ben születettként mindez történelem volt, amelyről tanultam az iskolában – még úgy is, hogy a családom idősebb tagjai, nagyszüleim, dédmamám néha emlegették azokat a napokat. Emlékszem, tinédzserként teljesen érthetetlen volt számomra, hogy a dédim minden szükségtelen szemetet (legalábbis számomra annak tűntek ezek a dolgok) gondosan eltesz azzal, hogy hátha jó lesz még valamire. 40 év és egy könyv kellett hozzá, hogy megértsem ezt a szokást, és felfoghatóvá váljék számomra az, hogyan lehet túlélni, milyen lehet az élet egy mindennapi embernek, családnak egy ostromlott városban.

A könyv pedig, amely ebben segített, nemrég került a kezembe, „Kismama sárga csillaggal” a címe. Egy fiatalasszony, Dévény Sándorné Anna naplója, amelyet 1944-45 években írt, majd a kéziratot saját maga legépelte a háború után, megőrizte és lányára örökítette. Annál is aktuálisabb erről a könyvről beszélnünk, mivel hétfőn volt 71 éve, hogy felszabadult a budapesti gettó, amely többé-kevésbé a ma zsidónegyed néven ismert területet foglalta el, és amelyben kb. 70 000 embert zsúfolt össze a karhatalom. Dévény Sándorné Anna nem lakott a gettóban, de sorsa mégis összefonódott a gettólakók sorsával: ő is zsidó származású volt ugyanis, aki ráadásul pont ezekben a borzalmas időkben várt gyermeket. Sokat olvastam már a II. Világháborúról és azon belül is a holokausztról, de ez a könvy mindennél közelebb került hozzám, hiszen kisgyerekes anyaként az író nézőpontjával mélységesen azonosulni tudtam: írója, főszereplője, mesélője már egy 10 év körüli fiúcska anyja, és éppen második babáját várja.

Anna nem gyakorlott író, sorai mégis élvezetesek, érzékletesek. Látszólag mndennapi apróságokról ír, de ezen keresztül nemcsak családtagjait ismerjük meg, hanem azt is átéljük, hogy milyenek ezek a mindennapok 1944-ben. Számomra döbbenetesek voltak ezek a naplórészletek: szinte magam előtt láttam, amit olvastam, átélhetővé vált, ahogy a „főszereplők” hétről hétre kénytelenek egyre több korlátozást elviselni, átélni, ahogy elvesztik emberi értéküket a hatalom és szerencsésebb, nemzsidó honfitársaik körében. Átéltem gondolatban ezt a mindennapos gyötrődést, családi tanácskozásokat: meneküljünk, vagy maradjunk? Mit mond a testvér? Mit mond a szomszéd? Kinek merjünk hinni? Hol lenne kevésbé rossz? Mi a legjobb a gyerekeknek? És az idős szülőknek? Mi lesz a nehezen összekuporgatott – és ezért valódi érzelmi rtékkel bíró, szívnek kedves – javakkal?

Annának sokszor egyedül kellett döntenie, hiszen férjét munkaszolgálatra vitték, néha fiától is elszakad: napról napra kellett keserves döntéseket hoznia feltételezések és félinformációk alapján arról, hogy kihez mehetne, hol rejtőzhetne el, hol biztonságos, hol van élelelem számára és születendő babája számára, kiben bízhat meg és kiben nem (mivel sajnos ilyenek is voltak). Gyötrelmes ezeket a sorokat olvasni, mai ésszel egyszerűen felfoghatatlan – legalábbis számomra, akinek tető van a feje fölött, étel a hűtőszekrénéyben -, hogy milyen választási lehetőségei voltak egy frissen szült zsidó anyukának 1944-45 őszén és telén, amikor a zsidó családok hétről hétre hurcolkodtak a hatalom kénye-kedve szerint csillagos házak között, egyre kisebb és nyomorúságosabb élettérbe kényszerülve, éhezve, fázva. Szívszorító olvasni az utolsó oldalakat arról, ahogy Anna egy óvóhelyen próbál némi élelmet könyörögni a kisbabájának. A történelemkönyvek valósággá válnak ezeken a lapokon.

Anna és kislánya végülis szerencsésen megélte a háború végét, és családtagjai egy része is – másokat azonban (pl. édesanyját, testvéreit) elvesztett. A könyvbeli kisbaba, a Juditnak nevezett Dévény Éva (ma dr. Marton-Dévény Éva) pedig megélhette, hogy édesanyja naplóját kiadják, és hozzáfűzhette gondolatait. A könyvet pedig szívből ajánlom mindenkinek, aki nem fél
- megismerkedni a népe örökségével és tamulni hibáiból– mivel a II. Világháború és a holokauszt ilyen örökség, mindannyiunk számára

- gondolatban átélni Budapest ostromát és nagyszüleink, dédszüleink háborús mindennapjait, túlélésük történetét – hiszen Dévényi Sándorné Anna története hasonlít sokszázezer másik emberéhez.

Az író kislányával, dr. Marton-Dévény Évával készült interjút pedig itt tudjátok meghallgatni: http://librarius.hu/2015/11/10/kismama-sarga-csillaggal-milyen-eletre-szuletett-egy-zsido-gyermek-1944-budapestjen/

Mai posztomban egy bátor fiatal nőről írok Nektek, aki a betegségét és annak látható vetületeit nemcsak a saját hasznára tudta fordítani, de küldetésének tekinti, hogy másoknak is segítsen. Lizzie Velásquez egy rendkívül ritka betegséggel született, amely miatt a teste nem tárol zsírt. Ez a fizikai kellemetlenségek mellett sajnos a szépségének sem tesz jót: Lizzie első látásra tényleg ijesztően sovány, a zsír hiánya miatt igen erőteljes arvonásokkal. Valóban nem mondanánk szépnek.

Lizzie-nek már gyerekként meg kellett tanulnia, hogy aki különbözik az átlagtól, azt kirekesztik, megbélyegzik. 17 évesen internetezés közben szembetalálkozott egy youtube-videóval, amely őt a világ legcsúnyább nőjének nevezte: a videót rengetegen kommentelték, és senki sem állt mellé. Sokunk talán elkeseredne egy ilyen mérhetetlenül bántó visszajelzéstől. Nem úgy Lizzie: őt ez a videó arra sarkallta, hogy megmutassa a világnak: nem a külső megjelenése határozza meg azt, hogy ő ki valójában, hanem a céljai és sikerei – mindaz, amit elért. Most, 26 évesen Lizzie motivációs előadó, aki a világot járva emberek ezreinek tart előadásokat, TEDx-es videóját milliók látták, 3 sikeres könyvet adott ki és dokumentumfilm is készült róla.

Munkásságának egyik célja, hogy az oktatási intézmények etikai kódexébe bekerüljön a „mopping, bullying” (csúfolás, zaklatás, kirekesztés) tiltása. Fontosnak tartja, hogy a gyerekeket megtanítsuk, hogyan reagáljanak ezekre, és hogyan koncentráljanak magukban azokra a tulajdonságokra, amelyeket szeretnek magukban, ami tetszik nekik saját magunkon: legyen egy eszköztár a kezükben a zaklatás hatástalanítására. Számos híresség támogatja munkáját.

Lizzie hálás annak az embernek, aki azt a borzalmas című videót publikálta róla, mert megváltoztatta az életét, és hisz abban, hogy egy ember is képes megváltoztatni a világot. Fontosnak tartja, hogy kisgyerekkortól tanulják a gyerekek, hogy a világ szokszínű, az emberek sokfélék lehetnek, és ez nemcsak elfogadható és elfogadandó, hanem így is van jól. Az idézett TEDx-es videóból kiválóan kijön az, amit múltkoriban fejtegettem a szülői szeretetről: Lizzie történetének fontos eleme az is, hogy a szülei feltétel nélkül elfogadták őt olyannak, amilyen, szerették és támogatták mindenben, holott még a kórházban az orvos is le akarta beszélni őket arról, hogy hazavigyék.

Azt hiszem, van mit tanulnunk tőlük: a szülőktől és Lizzie-től is.

Forrás: http://www.lammster.com

Múlt heti posztomban “Az osztály” c. gondolat- (és félelem)ébresztő észt film kapcsán arról elmélkedtünk, vajon mekkora hatással bír a közösség annak egyéneire. Miután megírtam a posztot és elolvastam az érkezett kommenteket, eszembe jutott, hogy 1-2 éve olvastam egy remek könyvet a világhírű pszichológusprofesszor, Phil Zimbardo tollából, amely más megközelítésből ugyan, de ugyanezt a jelenséget vizsgálja. “A Lucifer-hatás” c. könyvében Zimbardo részben a híres-hírhedt, a Stanford Egyetem által szponzorált börtönkísérletet és annak eredményeit elemzi, részben pedig azt, hogyan hatottak a kísérlet eredményei későbbi munkájára, pl. amikor az amerikai katonák által az iraki Abu Ghraib börtönben történt kegyetlenkedések pereiben kérték fel szakértőnek.

A börtönkísérlet lefolyása és eredménye sokunk számára ismerős lehet, hiszen nem egy irodalmi- és filmalkotás dolgozta fel: ide sorolható a remek német “Kísérlet” és a hasonló című amerikai film (The experiment). Az alapvetés: végy egymáshoz hasonló társadalmi státuszú, iskolázottságú stb. embereket, zárd össze őket egy a világ által hermetikusan elzárt helyen, és a csoport egyik felét ruházd fel hatalommal a másik fele fölött. A stanfordi börtönkísérlet egy börtönt szimulált, a résztvevők pedig önkéntes egyetemisták voltak, akik a részvételért pénzt kaptak. Eredetileg 2 hétre tervezték a kísérletet, de végül kb. 1 hét után leállították, mivel az összezárt csoport belső viszonyai ijesztően alakultak, és a kísérlet vezetőinek be kellett látnia, hogy teljesen elvesztették a kontrollt a kísérlet és annak alanyai fölött.

Mert mi is történt? A “börtönőrök” felülről (a kísérletvezetőktől) kapott hatalma által alá- és fölérendeltségi viszony alakult ki a korábbi diáktársak között. A börtönőrök szóban és írott szabályzatban megerősített hatalmat, egyenruhát, napszemüveget és gumibotot is kaptak. Azok pedig, akik a rabok szerepét kapták, megalázó körülmények közé kerültek: hálóingszerű ruhát (alsónemű nélkül), harisnyából készült egyensapkát kellett viselniük, cellákban kellett lakniuk, parancsra, szigorú napirend szerint élniük, étkezniük.

Amikor Zimbardo professzor kitalálta a kísérletet kereteit, nyilvánvalóan valamilyen előfeltételezéssel élt a fenti közösség alakulását illetően, de ami végülis történt, arra ő maga sem számított: a “börtönőrök” teljesen elvesztették a kontrollt a realitást illetően, korábbi diáktársaikat megvetendő szemétként látták, teljesen azonosítva őket a rab szerepével. Ilyen minőségükben durván bántalmazták a “rabokat”, mind szóban, mind tettlegesen, mind lelki terrorral, olyan dolgokra kényszerítve őket, amelyeknek semmilyen logikus célja nem volt az illető rab ellenállásának, akaratának megtörésén és az ember porig alázásán kívül. A rabok pedig két végletbe estek: vagy fásult apátiába süllyedtek, vagy fellázadtak. Mindkét csoportra jellemző volt, hogy képtelen volt “kifelé” gondolkodni a realitás világába – tudatosítva, hogy ez csak egy kísérlet, és hamarosan vége lesz, utána pedig mindannyian újra felveszik a korábbi életük, társadalmi helyzetük fonalát.

Zimbardo voltaképpen arra volt kíváncsi, hogy mi vezet ahhoz, hogy egy közösség a társadalom számára káros irányba fejlődjön: az, hogy bekerül egy “rohadt alma” a hordóba, és megbetegíti az összes többi egészségest, vagy valamiképpen (a példánál maradva) a hordó határozza meg, hogy mi történik az almákkal. A kísérlet eredményéből azt a következtetést vonta le, hogy egy rohadt alma önmagában kevés az egészségesek megrohasztásához, ha nincs adva egy már önmagában is beteg feltételrendszer (intézmény, hely, szabályzat), amely lehetővé teszi az egész közösség rothadását. A kísérletben ezt a feltételrendszert a börtönviszonyok biztosították: ezek és a hatalommal való felruházás illetve annak megvonása gyakorlatilag elfeledtette a résztvevő azonos státuszú fiatal férfiakkal az identitásukat: azt,  hogy ők voltaképpen diáktársak, akik egyenlő jogokkal bírnak a kinti társadalomban, és ott egyiküknek sem lenne joga így bánni egyik társával sem – itt viszont igen. Zimbardo ezen tapasztalatait felhasználta egy Irakban szolgálatot teljesített katona védelmében is, aki az Abu Ghraib börtönben volt a börtönben biztonsági feladatokat ellátó katonatársai vezetője, és ezen minőségében nemcsak elnézte azok kegyetlenkedéseit a rabokkal szemben, de egy idő után maga is részt vet bennük. Zimbardo sikeresen bizonyította, hogy a katonák nem voltak eredendően gonoszabbak vagy kegyetlenebbek, mint bármelyik más átlagember egy átlag társadalomban: a börtönkörnyezet és a katonaság közös intézmény- és szabályrendszere hozta ki belőlük és erősítette fel ezt az oldalt.

Hogy jön mindez a múltkoriban taglalt iskolai környezethez és a kamaszok, gyerekek egymással való szurkálódásaihoz? Az iskola is egy intézményrendszer, szabályokkal, adott feltételekkel, amely ugyan nem ruház fel hatalommal diákokat és nem vonja azt meg másoktól, de amennyiben nem gyakorol egy egészséges szintű és segítő kontrollt a társas kapcsolatok alakulása fölött, lényegében passzívan asszisztál ennek a rendszernek a kialakulásához: olyanná válik, mint a hermetikusan elzárt börtönkísérlet terepe. “Az osztály”-ban (talán nem véletlenül) szinte meg sem jelenik a pedagógusi kar – értelmezésem szerint ez arra utal, hogy a tanárok szerepe ennyire súlytalan volt a gyerekek életében. Ha visszagondolok saját iskolai életemre, fájón kell megállapítanom, hogy nem voltak sokkal nagyobb súllyal jelen az én életemben sem a tanáraim: amikor pl. a szemüvegem miatt csúfoltak a társaim alsó tagozatban, a tanítónénim jótanácsa mindösszesen annyi volt, hogy “ne törődj vele”. Még ha igaza is volt, ez így édeskevés egy gyereknek.

Mindebből mi következik? Az, hogy szülőként óriási a felelősségünk abban, hogy lehetőségeink szerint nyomonkövessük a gyerekeink iskolai életét is. És ez nem merülhet ki abban, hogy “mi volt ma az iskolában?”, mert erre a gyerekek 99%-a azt válaszolja, hogy „semmi“. El kell érnünk, hogy olyan bizalmi viszony legyen a gyerekünk és köztünk, hogy ne csak tudja, hogy elmondhatja, ami bántja, hanem mondja is el. Hogy ezt hogy tudjuk megtenni? Gyakorlatban még nem tudom – a kislányom még csak 4 éves, és számára jelenleg én vagyok a világ közepe. Félek attól a naptól, amikor már nem így lesz, de fel akarok készülni rá, hogy biztos hátországként akkor is ott maradjak a periférikus látómezejében, amikor már nem az én véleményem lesz a legfontosabb számára.

Akit érdekel a téma, az alábbiakban talál bővebb információt:

A stanfordi börtönkísérlet leírása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Stanfordi_b%C3%B6rt%C3%B6nk%C3%ADs%C3%A9rlet

A kísérlet c. német film itt tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=LpSnvbARbR4

A „The experiment” c. amerikai film trailere: https://www.youtube.com/watch?v=JlUkzfITiSs

Itt pedig 30 kérdés, amelyre a csemeténk nagyobb eséllyel válaszol, mint a szokásos „mi volt ma...” kérdésre: http://www.koloknet.hu/iskola/mi-volt-ma-az-iskolaban-semmia-30-otlet-arra-hogyan-kerdezzunk-jobban/

Mai posztom egy filmajánló kapcsán azt feszegeti, vajon mekkora és milyen irányú (pozitív, negatív) hatása lehet egy közösségnek annak egyéneire, és vajon ki lehet-e küszöbölni a negatív hatásokat. “Az osztály” egy 2007-es észt film (ilyenek is végre eljutnak hozzánk!), és témája nem új, hiszen feldolgozta már Gus Van Sant az “Elefánt”-ban, Arliss Howard a “Dawn Anna”-ban, de ide sorolhatjuk a már sokszor emlegetett Kevin-filmet is. Szinte nem telik el hónap anélkül, hogy ne olvasnánk a hírekben újabb és újabb iskolai mészárlásokról, és bár ezek általában tőlünk messze eső országokban (leginkább az USA-ban) esnek meg, botorság lenne azt hinni, hogy minket kikerül ez a ragály: azzal, hogy kinyílt a világ, az internet elérhetővé tett szinte mindent (hogyan készítsünk bombát…), a fiatalok közül a labilisabbak mára már szinte mindent megtalálnak efféle cselekedetek végrehajtásához akár ami városunkban, iskoláinkban is.

Egy meg nem nevezett középiskolában találkozunk Jooseppel, aki teljesen normális kamaszfiúnak tűnik. Nem buta, nem bűnronda, nem jár idejétmúlt ruhákban, nem szemüveges, nem pattanásosabb, mint a többiek. Ezeket azért emelem ki, mert (gyerekkorunkból emlékezhetünk) ezekért vagy ezekhez hasonló tulajdonságokért csúfoltak ki bennünket társaink – vagy akár csúfoltuk mi társainkat. Joosep azonban látszólag nem lóg ki a többiek közül, ezért voltaképpen érthetetlen is számunkra, miért szállt rá az osztály fennmaradó része (talán az egy, amúgyis kívülálló, de ilyen minőségében elfogadott punk lány kivételével). Joosepet láthatóan bántja a kiközösítés, de sok támogatást nem kap: katonatiszt apja szerint egy férfinak meg kell tudnia védeni magát.  

Egy különösen durva “kínzás” után, melynek során Joosepet meztelenül belökik a lányöltözőbe, váratlanul mellé áll valaki. Az osztálytárs Kaspar amúgy a közösség elfogadott tagja, még a barátnője is osztálytárs, így látszólag nincs oka kiállni a kiközösített lúzer mellett. A lányöltözős eset azonban valamit megmozdít benne, és innentől védelmébe veszi Joosepet – eleinte csak próbálja megvédeni őt a többiek támadásaitól, kihasználva saját, egyelőre jó pozícióját, később azonban konkrét ellenállásra sarkallva Joosepet, ezzel kockáztatva saját kiközösítését is.

Innentől a film legalább annyira kétségbeejtő rajza egy tizenéves tizenéves közösség belső viszonyainak, mint Kaspar és pár közelebbről bemutatott társa (pl. a barátnője, Thea) jellemfejlődésének - és itt a fejlődés egyaránt jelent pozitív és negatív változást is. Kaspar hamarosan szembesül azzal is, hogy Thea beáldozza őt a közösség elismerésének oltárán, de ez nem tántorítja el attól, hogy azt tegye, amit helyesnek érez: ez tiszteletreméltó. Aggasztó azonban, hogy semmilyen más kiutat nem lát a feszültség feloldására, mint az erőszakot. Innentől szpojler következik, csak az olvasson tovább, aki nem szeretné megnézni a filmet.

A két fiú egyetlen megoldást lát: kínzóik módszeres lemészárlását. Nem bízzák a véletlenre: a Joosep apjától elcsaklizott fegyverekkel az ebédlőben vadásszák le társaikat (egyedül a punk lányt engedik ki), és végül közös öngyilkosságra készülnek. Kaspar végül nem tartja be az egyezséget: ő életben marad. Itt búcsúzunk el tőle anélkül, hogy erre magyarázatot kapnánk: vajon képtelen volt önként itthagyni az életet? Vagy úgy érezte, az menekülés lenne a felelősség alól, amelyet ő hajlandó volt felvállalni?

“Az osztály” érdeme pont az, hogy közel hozza az eseményt: életszagú figurákkal, a mieinkhez hasonló országban és körülmények között mutat be egy ilyen esetet, és rá kell döbbennünk, hogy ezek a kamaszok akár a mi gyerekeink is lehetnének, az iskolai élet színtere semmiben nem különbözik ettől egy átlag magyar általános iskolában vagy gimnáziumban. Ijesztő a tudat, hogy mennyire nem tudjuk, mi zajlik egy iskolai osztályban, hogy a gyerekünk vajon milyen helyet foglal-e a közösségben, és vajon elmondaná-e nekünk, ha lelki terror, kiközösítés, vagy konkrét bántalmazás áldozata lenne. Sok gyerek ezt nem teszi meg, mert szégyelli magát. Vajon mit tudunk tenni, hogy ezt megelőzzük a saját gyerekünk nél, vagy ha már kialakulni látjuk, változtassunk rajta?

Kíváncsian várom a véleményeteket! A filmet pedig itt lehet megtekinteni teljes egészében magyarul: https://www.youtube.com/watch?v=sUeSQY55o5Y

Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=Wo_LYkn88o8

A mai témámat ismét egy olvasmányélmény generálta: a véletlen egy vékonyka Moldova-kötetet sodort a kezembe. Címe: Méhednek gyümölcse, már jelezte, hogy ez valamilyen szinten a szülő-gyerek kapcsolattal foglalkozik, és mikor az egyik oldalon az „örökbefogadás” szót olvastam, éreztem, hogy ez csak jó lehet. Az örökbefogadás mint téma nagyon foglalkoztak ugyanis: fáj a szívem a sok kicsiért, akikről (bármilyen indokból) lemondtak a szülei, és nagyon kívánnám, hogy minél többük nevelkedhessen szerető örökbefogadó családban, de ez még siker esetén is sokszor hosszú, nehézkes procedúra, melybe a lemondó szülők is belezavarhatnak, nem mindig a gyerek érdekében. Ez ebben a könyvben is megjelenik, egy igen érdekes aspektusban: mi történik akkor, ha az örökbefogadó szülő a titkos (vagy zárt?) örökbefogadás után megismeri gyermekeinek vér szerinti szülőjét, és az a szülő többet akar, mint csak a gyerekeit látni néha messziről? És elsősorban: hogyan érinti mindez a gyerekeket?

Kezdhetném a leírást azzal, hogy hősünket Szenthe Pálnak hívják, de Moldova annyira távolságtartástóan ír, hogy a „főszereplő” kifejezés talán helytállóbb. A kisregény főszereplője tehát Szenthe Pál, egy a 80-as évek elejének táján Kőszegről Budapestre szakadt mérnökember, aki elég magányos figurának tűnik: még a leendő feleségével, a szintén dunántúli Edittel való megismerkedése is szinte véletlenül sikerül. Moldova nem is veszteget túl sok szót az összemelegedés leírására, pillanatok alatt végigszaladunk Pál és Edit közös életének első pár évén. Mindketten dolgoznak, mint a güzü, Pál az egyetemi rosszul fizető demonstrátori állása mellett szakmai ügyességének hála hamar jövedelmezőbb mellékállást talál, melynek köszönhetően szép lassan gyarapodnak: vesznek egy használt autót, panellakásukat egy rozzant, felújításra szoruló, de kertes házra cserélik, minden évben többhetes utazásra indulnak kelet-európai országokba autójukkal.

Eddig, mondhatnánk, egy standard leírást olvashatunk a kommunista Magyarország utolsó évtizedeinek átlag családjáról: állás, mellékállás, fusi, lakáscsere ráfizetéssel, Keleti-tengeri út Ladával. A nagy átlagtól abban különbözik a Szenthe-házaspár, hogy nem születik gyerekük. Pedig szeretnének. Legalábbis Pál. Nem teljesen derül ki számunkra, hogy vajon miért: annyira szereti a gyerekeket? Vagy mert a testvéreinek is van? Vagy mert ez a családmodell a számára? Pál mindenesetre ragaszkodik a gyerektémához, olyannyira, hogy még azt a (számomra hajmeresztő) dolgot is meglépi, hogy anyján keresztül megkérdezi az egyik bátyját, hogy a születendő negyedik gyerekét nem adja-e nekik, nekik már úgyis van három. A báty persze nemet mond (és aztán évekig szóba sem áll Pállal), így marad az örökbefogadás, és Edit inkább beletörődve, mint lelkesen, de beleegyezik abba, hogy fogadják el az egyik fusi-ügyfél ügyvéd segítségét az örökbefogadáshoz.

A házaspár ellátogat egy intézetbe, egyszer, kétszer, többször. Itt világosan látható, hogy ez a regény még az előző században íródott – akkor még nem volt követelmény a manapság annyira hangoztatott politikai korrektség: Moldova világosan utal rá, hogy az intézetben főként olyan gyermekek vannak, akiket Pál és Edit nem szívesen fogadna örökbe, származásuk és/vagy elhanyagoltságuk miatt. Mégis találnak egy kislányt, illetve a kislány találja meg őket: hozzájuk rohan, Edithez bújik, és közli: „Ez az én anyukám!”. A kislányt Szabó Nikolettnek hívják, 4 éves, de kisebbnek látszik, fekete hajú, fehér bőrű. A gyámhivatal vette el a szüleitől elhanyagoltság miatt. Az ügyvéd-ügyfél segítségével aztán beindul a gépezet, és a szükséges idő kivárása után (mely alatt a vérszerinti szülők még jelezhetik igényüket a gyerekre) Pál és Edit boldogan ültetik be a kislány az autóba. Elhajtáskor Pál még észrevesz az intézethez futva érkező fiatal nőt, és megfordul a fejében, hogy talán Nikolett anyja lehet, de nem törődik vele.

Nikolettet rövid úton „Szenthe Éva”-ként anyakönyveztetik, és megkezdődik új élete örökbefogadó szüleinél: nehezen szokja meg, de végül beilleszkedik. Jönnek a hétköznapok: Pál sokat dolgozik, két munkahelye napi 10-12 órát vesz el az életéből, keveset van otthon, és akkor is sokat dolgozik a még mindig rozoga házon. Edittel megvannak, de ezt már inkább egyfajta fásult szeretetet jellemzi. Aztán egy kicsit felborul a nyugalom: az ügyvéd-ügyfél jelzi Pálnak, hogy Nikolett/Évának (szándékosan írom így, mert furcsállom, hogy egy gyereket pár évig Nikolettnek hívnak, aztán meg kell szoknia, hogy ő mostantól Éva), szóval a kislánynak van egy édesöccse is, akit most szintén elvettek a szülőktől, és örökbefogadható. Igaz, hogy már valaki kezdeményezte az örökefogadását, de ha Pál fel tud kajtatni magasabb berkekben lévő ismerősöket, talán lehet még tenni valamit.
Pál szeretné, de Edit nem. Közben kiderül, hogy vannak ismerősök magasabb berkekben, működik a mai napig fennálló protekciós rendszer. Végül Edit (ismét) beadja a derekát, és hozzájuk kerül a kisfiú is, aki Balázsból pillanatok alatt Bálint lesz. A kislány sokáig féltékenykedik rá, ez örökbefogadott gyerekeknél sem más, mint a vérszerinti testvéreknél, de azért lecsillapodnak a kedélyek.

Egy darabig. Ugyanis Pál egy nap a patak melletti séta alatt kiszúr a közeli villamosmegállóban egy fiatal nőt, aki félreérthetetlenül őket nézi, és aki gyanúsan emlékeztet az intézetnél látott nőre. Pár ilyen alkalom után Pál (már nem emlékszem, hogyan) szóba elegyedik a nővel, és láss csodát, valóban ő a két gyerek szülőanyja. Beának hívják, még mindig csak 23 éves, csinos. Egy presszóban dolgozik (minő véletlen) Páléktól nem messze, és albérletben lakik. Ő maga sem tudja, mit akar, állítása szerint csak látni a gyerekeket, és legalább a kisfiúval találkozni néha, ő jobban hiányzik neki. Elmondása szerint nem ő akarta örökbe adni a gyerekeket, de az azóta már különvált férje által követelt életmód miatt néha otthon kellett hagynia a gyerekeket (unter uns: ezek után nem tudom, miért csodálkozott, hogy elvette őket a gyámügy…).

Pál ambivalensen érez. Egyfelől nemet mond, de sokat gondolkodik az ügyön, és a nő maga is vonzza, amit szívesen magyaráz magának felmentésképpen azzal, hogy a felesége az évek során meghízott, megereszkedett, ráadásul a szívével is baj van. Az események gyorsan haladnak, Pál és Bea viszonyba bonyolódnak, végül Pál már több estét tölt Beánál, mint otthon, ami Editnek még annak ellenére is feltűnik, hogy férje korábban is későn járt haza, és a gyerekek is sokat hiányolták apjukat. Egy veszekedést követően Pál végül dönt: otthagyja a családját és Beához költözik. Válóper következik, tét a ház és az autó. A gyerekeken nem veszekednek, ők Edittel maradnak, indul a standard vasárnapi apukaság, melynek során a gyerekek megismerik Beát. Fogalmuk sincs, hogy Bea a szülőanyjuk, még Nikolett/Éva sem ismeri meg (bár az nem derült ki, mikor került el az anyjától). Azt várná az egyszeri olvasó, hogy Bea boldogan anyáskodik ily módon legalább részben visszakapott gyerekei fölött, de nem igazán: türelmetlen velük, indulatos, nem találja meg velük a hangot. Pál és Bea kapcsolata sem alakul jól az „ígéretes” kezdet után: még a vártnál is gyorsabban állnak be az „egymásra ráunt pár” szerepkörébe, és ez talán nagyobbrészt Pál hibája, aki – úgy tűnik – kezdi megbánni, amit tett.

De már késő: egy nap hírt kap, hogy Edit kórházba került szívinfarktussal, és mire bejut hozzá, Editnek vége. Új helyzet állt elő: most már szabadon elveheti Beát, ő lehet a gyerekek anyja, együtt élhetnek a házban. Így is történik, és a halotti torra Bea nagyon készül, szeretne jó benyomást tenni, de a családból senki sem jön el: így éreztetik megbotránkozásukat Pál viselt dolgait illetően. Bea odaköltözik, de közös életük csak egyre rosszabb lesz, míg végül Bea elmegy, Pál pedig ottmarad a két kicsivel, és egyedülálló apaként próbálja megszervezni a mindennapokat. Nem sokáig képes egyben maradni lelkileg: a gyerekekre egy idő után nincs, ki vigyázzon, míg ő dolgozik, alig látja őket. Bea időközben ismét bepasizott, vele sem lehet már békülni (a gyerekeket érdekes módon már nem kívánja látni). Pál pedig egy őszinte pillanatában megkéri az apját (aki még tartja vele a kapcsolatot), hogy ha ővele történne valami, viseljenek gondot a gyerekekre és biztosítsák, hogy a házat ők örököljék.

Már csak pár oldal marad hátra ebből a szomorú történetből. Pál egy az ügyvéd-ügyféllel folytatott beszélgetés után összecsomagolja a két kicsit, és visszaviszi őket az intézetbe, „ideglenes jelleggel”, a kislány gondjaira bízva a kisfiút, ő pedig autóba ül, elhajt Bea munkahelyére, megvárja, míg végez, majd halálra gázolja. Itt a vége, fuss el véle.

Számos kérdést vet fel a történet: vajon mi ment félre? Ki a hibás abban, hogy Pál és Edit jól induló házassága tönkrement? Hogy jut el egy apa odáig, hogy az eleve intézetből jött gyerekeit visszavivén oda, gyakorlatilag lemond róluk? Mi motiválta Beát, aki először minden kockázatot vállalt, hogy láthassa a gyerekeit, aztán teljesen elvesztette az érdeklődését? Miért nincs Pálnak senkije, aki észrevenné, hogy rossz irányba haladnak a dolgok? Ennyire számít, hogy a család közel van vagy távol? Ha Pál nem vállal annyi munkát és több időt tölt a családjával, a gyerekeivel, megelőzhető lett volna a tragédia? Jobb lett volna, ha inkább maradnak a panelban, ahol mindketten szenvedtek falusi gyerekként, de kevesebbet kellett volna dolgoznia Pálnak? Eleve nem kellett volna örökbefogadniuk, ha nem voltak biztosak benne mindketten? Miért hidegült el Pál Beától a kezdeti „idill” után?

Nem válaszolnám meg egyiket sem. Bennem az a kérdés rezonál, amelyre nem koncentrál annyira a mű: az, hogy mi lesz a gyerekekkel. Ez a két szegény kicsi, úgy tűnik, csak díszlet vagy maximum mellékszereplő a felnőttek mellett. Ez akkor nyillalt belém legjobban, amikor Edit halála után szinte alig volt szó arról, hogy a gyerekek mit éreztek. Pedig az anyjuk halt meg, az, akit ők egyetlen anyjukként ismertek, és aki – mint az a könyvből kiderül – a kezdeti kételyek után nagyonis megszerette a két kicsit. Mintha Moldova tudatosan nem foglalkozna velük. Nem tudom eldönteni, hogy ez azért van így, mert eleve a felnőttek története a fontos neki, vagy hogy pont ezzel a kiáltó hiánnyal keltse fel a figyelmünket (gyerekek, mit akart ezzel mondani a költő?). Mindenesetre szívszorító belegondolni ennek a két kisgyereknek az életébe: először lemondtak róluk a szüleik, aztán akihez kerültek, ahhoz elkezdtek kötődni, ő aztán meghalt, és az apjuk, aki addig is inkább jelképesen volt az életükben jelen, szintén lemondott róluk. És miért? Azért, hogy bosszút álljon. Valamiért, ami legalább annyira az ő hibája, mint „a másik nőé”. Mélységesen szomorú olvasni azt a jelenetet, ahogy a szegény 6 éves Nikolett/Éva bátran megígéri az apjának, hogy vigyázni fog a kisöccsére, és aztán kézenfogva besétálnak ugyanabba az intézetbe, ahonnan egykor kiszabadultak egy jobb élet, szerető család reményében. Voltaképpen itt – mint persze a való életben oly sokszor – a gyerekek vállára kerül az a teher, amelyet a szülők (ez esetben 4 szülő) alkalmatlansága teremtett. Milyen útravalóval indul el egy ilyen kisgyerek, akit nem is egyszer, hanem kétszer dobtak el a szülei? Milyen szülői mintát kapott és mit tud belőle alkotni, amikor ő szülő lesz? Vajon ír ilyen történetet a való élet is, vagy csak az írói fantázia tud ennyire elrugaszkodni a földtől? Ti mit gondoltok mindezekről?

Nemrégiben az örökbefogadásról olvasgattam cikkeket és a szomorú történetek között szemem elé került egy gyöngyszem: a Kisrigók blog. Ebben egy anyuka (paulonviki néven) írja hétről hétre az „örökbefogadási naplójukat”, a fentihez kísértetiesen hasonló alaphelyzetből kiindulva (lám, az élet még a fikciót is túlszárnyalja): két testvért fogadtak örökbe pár hónapja, a kislány és a kisfiú életükből éveket külön töltöttek, így amikor újra összekerültek, egymással is ismerkedniük kellett, nemcsak az örökbefogadó szüleikkel. A napló varázslatos: megnevettet, elszomorít, könnyeket csal a szemünkbe, meghat, együttérzésre késztet, elgondolkodtat. A kicsik szemén és száján keresztül talán elkezdjük kapisgálni, mit jelent egy kisgyereknek az állami gondozás, a nevelőszülők, az örökbefogadás, a vér szerinti szüleitől való távollét. Nagyon szurkolok nekik.

Vajon mivel teszek jót a gyerekemnek: ha magam mellett tartom nagyon nehéz körülmények között is, vagy ha igyekszem számára a legjobb lehetőségeket biztosítani, még annak az árán is, hogy el kell szakadnia tőlem? Ez a kérdés teljesen hétköznapi családoknál is előkerülhet (pl. a bentlakásos iskolák bizonyos országokban), bár általában idősebb életkorban kerül sor az elszakadásra. Mai posztunkat azonban egy kivételesen nehéz film ihlette, amely mégis megérdemli, hogy végignézzük és utána elgondolkodjunk rajta.

„A szoba” 2015-ös film, mely szomorú témát dolgoz fel nagyon érzékletesen: az emberrablásét. Főszereplőjét, Joyt még 17 évesen rabolta el egy férfi, és azóta egy a világtól hermetikusan elzárt, erőddé alakított kerti fészerben tartja fogva, melynek egyetlen ablaka magasan a tetőn van, és az ajtót kódolt elektronikus zár védi. Joynak egy kisfia is született elrablójától: Jack a történések idején éppen 5 éves, és megdöbbentően boldogan él anyukájával ebben a pár négyzetméteres térben – az egyetlen világban, amelyet ismer. Joy ugyanis kényszerű kreativitásával eléri, hogy Jack számára ez az abnormális helyzet maga legyen a normalitás: nem beszél vele a külvilágról, a TV-ben látottakat meseként állítja be, és a Joyt időről időre meglátogató emberrablót is egyfajta gonosz mesealakká formálja, amelyet be tud illeszteni a kisfiú világába.

Nehéz erről a filmről úgy írni, hogy ne lőjük le „a poénokat”, bár a trailer is már sejteti, hogy Joy és Jack végül kiszabadulnak, és ráadásul nem is a film vége felé: ez a film vállaltan nem akciófilm, nem a menekülést meséli el, hanem Joy és Jack belső történéseire koncentrál – és ettől válik igazán izgalmassá és átérezhetővé. Szívszorító figyelni, milyen természetes Jacknek, hogy 10 négyzetméter a világ, és ennek ellenére milyen okos és életerős. Csodálatot érzünk Joy iránt, mert a borzalmas helyzet ellenére (vagy talán annak hatására) képes zsenge életkora ellenére felnőni és felelősen gondolkodni, cselekedni, és a gyermekéért harcolni, őt a lehetőségekhez képest megvédeni – még az elrablójuktól is. És csodálatos azt is látni, milyen fokú koncentrációra és teljesítményre (észbeli, fizikai, színészi) képes, amikor rászánja magát a szökésre – amelyhez el kell érnie egy kisgyerek együttműködését. Jackét, aki azt sem érti, mi az, hogy megszökni, és miért is kéne: hová, miért, mi van kint, mi az egyáltalán, hogy „kint”, kik vannak még kint és miért vannak még mások is kint – és persze azt sem, hogy miért „hazudott” neki eddig az anyja mindezekről.

A lenyűgöző szabadulás után – melyet most nem részletezek - Joyra és Jackre nem sokkal könnyebb időszak vár: Jacknek meg kell ismerkednie egy soha nem látott világgal, és el kell fogadnia, hogy nem csak hárman vannak benne. Joynak fel kell vennie élete fonalát, el kell fogadnia az elrablása óta történetek hatását mind saját magára, mind a környezetére – és meg kell próbálnia túllépni, túlélni, ami nem is olyan könnyű és felemelő, mint talán gondolnánk. Családjának kezelnie kell a sajtó ostromait, ügyvédekkel kell tárgyalniuk, meg kell ismerkedniük Jackel és el kell fogadniuk őt (Joy apjának reakcióján látjuk, hogy ez nem is annyira magától értetődő), Joy hullámzó érzelmeit elviselniük és őt a gyógyulásban segíteniük.

A kulcsmomentum a filmben számomra az (és ezt a felvezetésből már sejthettétek), amikor egy riporternő megkérdezi Joyt: vajon miért nem „küldte ki” Jacket? Miért nem vette rá elrablóját, hogy tegye ki a gyereket egy kórház vagy közintézmény elé, hogy megtalálják, és esélyt kapjon a jobb és szabadabb életre? Joy először nem is érti a kérdést. Aztán azt válaszolja: „dehát velem volt...” – és némi idő elteltével a kérdés tovább dolgozik benne, rágja belülről, és ennek hatására megkérdőjelezi, mennyire jó anya is volt ő a kisfiának.

Miután megnéztük a filmet, erről a kérdésről beszélgettünk legtovább a férjemmel: vajon mi a jó döntés, és vajon mi hogy döntöttünk volna? Én úgy éreztem, hogy teljesen meg tudom érteni Joyt. Sem benne, sem bennem nem is merült volna fel valószínűleg még kérdésként sem, hogy kiküldjem-e a a kisgyermekemet világba – és ezzel szinte biztosan teljesen elveszítsem. Férjem úgy vélte, hogy ez önzés – és kénytelen vagyok egyetérteni vele: a szeretet bizony sok szempontból önző dolog, hiszen ha szeretteink jól vannak, a közelünkben vannak, mi jól érezzük magunkat, és ez fokozottan igaz a gyermekünkre.

Amikor én arra gondolok, mi lenne velem a kislányom nélkül, és már a gondolatba is belefacsarodik a szívem, az is önzés. Az, hogy fel sem merül bennem, hogy egy hasonló helyzetben elszakadjam a kislányomtól az ő érdekében, szintén önzés. Ezzel együtt életszerűtlennek érzem, hogy valaki úgy döntsön, hogy kiküldi a gyermekét – ha képes rá, le a kalappal, ezzel együtt valahogy a természet ellen valónak érzem. Amíg velem van, tudom, mi van vele, képes vagyok akár bármilyen minimális szinten is befolyásolni a vele történteket. Ha kiküldöm a világba, onnantól elvesztem – nem tudom, az elrablónk hová vitte, életben maradt-e egyáltalán (aki embert rabol, attól az is kitelhet, hogy eltegyen a láb alól egy számára felesleges gyereket), ha életben maradt is, kihez kerül, intézetbe vagy örökbefogadókhoz, szeretik-e, mi lesz vele... Ebbe még belegondolni is fájdalmas. És igen, ez önzés, de valahol azt gondolom, megfontoltan is van létjogosultsága ennek az öntudatlan önzésnek és döntésnek is.

Van egy Jókai-elbeszélés, amelyet én film formájában láttam először, a címe „Melyiket a kilenc közül”. Egy sokgyerekes özvegy és szegény csizmadiáról, János mesterről szól, aki karácsonykor ajándék híján azzal ajándékozta meg a gyermekeit, hogy megtanított nekik egy éneket, amelyet teli tüdőből fújtak – olyannyira, hogy a fölöttük lakó gazdag ember végül lejött, és megígérte neki, hogy ha az egyik gyermekét neki adja, ő azt a gyermeket becsülettel felneveli, mindent megadva neki, amit csak lehet. Cserébe csak annyit kért, hogy hagyják abba az éneklést. A szegény mesterember megköszönte az ajánlatot és elgondolkodott – hiszen az ajánlat tagadhatatlanul nagyvonalú, és legalább az egyik gyermeknek sokkal jobb kürülményeket biztosítana az életkezdéshez. Végiggondolva mindent, végigvéve az összes gyereket egyesével, végül megmagyarázta a gazdag embernek, miért nem tud megválni egyiktől sem. És ott maradtak szegényen, de együtt, boldogan énekelve. Azt hiszem, János mesterben ugyanaz munkált, mint Joyban: az az érzés, hogy a gyermekünknek mellettünk van a legjobb helye.

Ti mit gondoltok?
Trailer magyar felirattal: https://www.youtube.com/watch?v=hOhZMzrU104