Mai posztom apropója, hogy 197 évvel ezelőtt, 1818-ban ezen a napon született Magyarország egyik büszkesége, Semmelweis Ignác, az anyá megmentője (mindjárt itt a 200 éves évforduló is...). Ma még egy laikus tudásával is szinte érthetetlennek tűnik, miért számított forradalminak (és kortársai szemében botránynak) az, amit Semmelweis állított: hogy egy egyszerű klórvizes kézmosással megelőzhető lenne a gyermekágyi láz, amely akkoriban a frissen szült anyák többségének életét követelte.

Semmelwis Ignác szász kereskedő-kisiparos családba született Budapesten, a Tabánban. Középiskolába Budán, egyetemre Bécsben és Budapesten járt (érdekesség, hogy jogi tanulmányokkal kezdte, majd átiratkozott az orvosi fakultásra). Doktorálása után a bécsi közkórház szülészeti klinikáján dolgozott. 1847-ben egy kollégája és közeli barátja vérmérgezés miatt bekövetkező halálakor figyelt fel rá, hogy a vérmérgezés és a gyermekágyi láz tünetei azonosak. A klórvizet kézmosást azon tapasztalata alapján vezette be, hogy a boncolás után a kézen maradt hullaszagot klórvízzel el lehetett tüntetni. A kórokozó baktériumokat ekkor még nem ismerték, de a klórvíz ezeket is megölte, így alkalmazásával elkerülhető volt a szülő nők megfertőzése a vizsgálatok során.

Ezen összefüggés felfedezésében az is segítette, hogy rájött: paradoxnak tűnő módon ott a legmagasabb a gyermekágyi lázban elhalálozott anyák száma, ahol orvosok vizsgálják a nőket és vezetik le előtte a szülést (I. Sz. Klinika), míg a szülésznők által működtetett, szegényebbeket kiszolgáló II. klinikán jóval kevesebben halnak meg. Ennek közvetlen oka, hogy az orvosok boncolások végzése után jártak át a szülészeti klinikára és kézmosás nélkül vizsgálták a szerencsétlen nőket. Ezután tette kötelezővé osztályra valü belépés előtt az orvosok és orvostanhallgatók számára a klórvizes kézmosást, majd ezt hamarosan kiterjesztette az egyes betegek vizsgálatok közt végzendő kézmosásra is. Ragaszkodott a kórtermek rendszeres takarításához, szellőztetéséhez, napoztatásához és a gyakori ágyhuzatcseréhez is.

Elméletét publikációkban tette közzé, és gyakorlati alkalmazását is hirdette a szakmai körökben – nemhogy kevés sikerrel, de kifejezett ellenállásba ütközve az orvostársadalom részéről, akik elméletét nevetségesnek titulálták, bár Semmelweiss 1848-ra elérte, hogy az I. Klinika halálozási aránya a II. Sz. aránya alá csökkent. Bécsben 1849-ben nem hosszabbították meg a szerződését – így került 1851-től Budapestre a Szent Rókus kórház szülészeti osztályának élére. Munkássága nyomán 1857-re a korábbi 7-15%-ról 1% alá csökkent a gyermekágyi lázban (avagy vérmérgezésben) elhunyt anyák aránya.

Semmelweiss agya a későbbiekben elborult, és elmegyógyintézetbe került – vélhetőleg egy boncolás közben ejtett véletlen sérülés során fertőzödött meg a hűdéses elmazavar kórokozójával. Halálának körülményei vitatottak: mivel az elmegyógyintézetben súlyosan bántalmazták, elképzelhető, hogy a sérülések nyomán kialakult vérmérgezésbe halt bele. Nyughelye tabáni szülőházának kertjében van, míg szülőháza ma orvostörténeti múzeum.

Életét nagy meglepetésemre több filmalkotás is feldolgozza, angol és német nyelvű film is készült róla. Filmen látni azt a harcot, amelyet az anyákért folytatott, még talán megrázóbb, mint elolvasni: fáj arra gondolnunk, hogy hány anya halt meg fölöslegesen, hány kisbaba maradt árván vagy félárván még évekkel azután is, hogy Semmelweiss rájött a megelőzés módszerére, csak azért, mert egyes orvosok hiúsági kérdést csináltak abból, hogy egy ismeretlen magyar orvos nézeteit legalább kipróbálják – ártani biztosan nem ártott volna senkinek egy kézmosás, és ez a hozzáállás semmivel sem jobb, mint az isten háta mögötti afrikai törzs varázslójának az ellenkezése a nyugati gyógyszerekkel szemben, hiszen végeredményben mindkettőt pusztán a gyanakvás táplálja az ismeretlenne szemben. Semmelweiss Ignácra és az anyák életéért folytatott harcára joggal emlékezhetünk elismeréssel és hálával.

Filmek:
https://www.youtube.com/watch?v=7oMzla3p1vM
https://www.youtube.com/watch?v=z3Xg5mXW218
Angolul: https://www.youtube.com/watch?v=rPiW6Y_oDJo
Németül: https://www.youtube.com/watch?v=sSJFnITob_g
Dokumentumfilmek angolul:
https://www.youtube.com/watch?v=OU8MsykzAKQ
https://www.youtube.com/watch?v=toTWSmb-krw
Források, cikkek:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Semmelweis_Ign%C3%A1c
http://books.google.hu/books?id=ThVjAgAAQBAJ&pg=PT112&lpg=PT112&dq=Michaelis+semmelweiss&source=bl&ots=Ix8m7N2hG-&sig=1zIUcgnrXowhDBsCG1yL7QHTlpA&hl=hu&sa=X&ei=Z5w_VPG4A4nnygOp-YIg&ved=0CDsQ6AEwBA#v=onepage&q=Michaelis%20semmelweiss&f=false

islányom három és fél éves, és mint minden gyerek, imádja a meséket – hallgatni is, nézni is. Ez utóbbit ésszerű és kontrollált keretek között (szigorúan mi választjuk meg, mit nézhet és mennyi ideig) engedjük is neki. És mivel a TV nem bébiszitter, szinte mindig mellé is szoktunk ülni és együtt nézzük a mesét. Így aztán akarva-akaratlanul számtalan filmre dolgozott gyerekmesét néztem vele végig, és ezek némelyike eszembe juttatta a méltán híres Pease házaspár sikeres könyvét, a „Miért hazudik a férfi? Miért sír a nő?”-t. A mesékben ugyanis sokszor még a valóságnál is plasztikusabban jelennek meg a nemi sztereotípiák. Ez persze nem csoda, hiszen a mesék valahol a valóság leképezései a gyerekek számára – de jelentheti ez vajon azt, hogy a szülőnek ebből a szempontból is szűrnie kell a meséket, hacsak nem akar meglepő dolgokat visszahallani a gyermekétől vagy látni a viselkedésében? Szúrópróbaszerűen pár mese vagy mesesorozat, amelyek fokozottan ezen kérdés feltevésére késztettek:A „címszereplő”: Kukori és Kotkoda

Ezt a roppant humoros mesesorozatot már én is néztem és szerettem gyerekként. Ugyanakkor felnőttként újranézve már korántsem tetszik az a kapcsolati séma és megoldási javaslat, amelyet felvázol. Mert mi is az alaptörténet?

Adva van egy házityúk-házaspár, akik bájos kertes házikóban élnek falusias környezetben. Szomszédaik többek között a barátságos Hápogi (Habzsolháp?), az előkelő és sznob Pulykáék, és persze Kukori kakasbarátja: Kopasznyakú. A wikipédián a következő, beszédes leírást találtam a meséről: „Az 1970-ben útjára induló rajzfilmsorozat alapötletét Bálint Ágnes egyik kolléganője adta; aki gyakran panaszkodott arra, hogy férje nem hajlandó semmilyen házimunka elvégzésére. Így született meg Kukori, aki lustaságával minden epizódban felbosszantja Kotkodát.”

És pontosan így van: szinte minden egyes epizód akörül forog, hogyan próbál Kukori kibújni valamely ráeső feladat, felelősség alól (kukoricadarálás, gyújtós-aprítás), vagy hogyan próbál előnyére változtatni valamilyen szituációt (pl. hogy pénzt kéne betennie a takarékba) a felesége tudta nélkül. Kukorit ezekben a próbálkozásokban aktívan segíti Kopasznyakú, aki igazi intrikus karakter, mondhatni, Kukori rossz szelleme: számos esetben ő adja az ötletet Kukorinak, hogyan tudna kibújni a kellemetlen feladat alól. Ugyanakkor Kukori készségesen hallgat rá, mint igazi gyenge, befolyásolható jellem, és amikor már kész a baj, nem átallja Kopasznyakúra hárítani a felelősséget. A mese mindig azzal végződik, hogy a két csibész pórul jár – hol Kotkoda, hol Hápogi, hol egyéb szereplők leplezik le a zsiványkodást. A történet tehát – ha úgy tetszik – igazságot szolgáltat, lelepleződik a suskus, Kotkoda pedig bosszankodhat egy újabb sort a férje jellemén, de persze hosszú távon nem változik semmi: a következő részben Kukori ismét csak bepróbálkozik valamivel, Kotkoda pedig tűri.

Persze érthető lehet ez az alapfelállás, ha egyszer abban a korban, amikor ez a rajzfilmsorozat készült, a mintául szolgáló házasságok jórészt valóban így néz(het)tek ki. Ugyanebben a vonulatban említhetnénk a „Frakk, a macskák réme” című mesét, melyben a hímnemű kutya és a nőnemű macskák civakodásához asszisztál a idős gazda-házaspár: Irma néni és Károly bácsi. Károly bácsi (és Frakk) igényt tart a nagyfotelre, hogy ott olvashassa békésen az újságot/heverészhessen, míg Irma néni ebédet főz, vagy ha le is mer ülni, akkor sem pihen a keze, mert sálat/zoknit/sapkát/érmelegítőt kötöget, a macskák pedig szegény Frakkot bosszantják (borzasztó, ők is a nagyfotelben szeretnének szundikálni). Biztos találnánk még példát erre a sémára más mesékben is, de szeretném azt hinni, hogy ha ma körülnézünk, egyre kevesebb az otthon „lusta” férfi és az ezt némán (vagy legfeljebb magában bosszankodva) elnéző nő.

Hamupipőke, Hófehérke, Csipkerózsika, Belle, Szaffi és társai
Avagy a lányos szülők rémei: a HERCEGNŐK. Ezek a hölgyek általában (bár nem kizárólag) a Disney-istálló versenyzői, így talán nem véletlen a köztük lévő hasonlóság. A hercegnő-korszakon vélhetőleg a kislányok 99%-a átmegy: kinél gyorsabb lefolyású és ártalmatlanabb a folyamat, kinél tovább tart, akár a felnőtt korig, ezzel komoly károkat okozva a fiatal nő párválasztási próbálkozásaiban. A hercegnős mesék rákfenéje ugyanis az, hogy egy olyan ideált fest a kislányok elé mind a női, mind a férfi alakot és szerepet illetően, amelynek kevesen tudnak megfelelni.

Kezdjük azzal, hogy a kislányt, kiskamaszlányt elkeseríti, hogy nincs olyan tökéletes alakja, mint fentebb említetteknek. Érdemes egyszer megnézni ezeket a rajzfilmnőket, főleg a mai interpretációjukat, hiszen a rajzolók is haladnak a korral – ugyanaz a Hamupipőke és Hófehérke másképp nézett ki a nagyfilmjében a 60-as években és másképp ma: frizura és ruha update-elve, smink erőteljesebb, domborulatok határozottabbak. Természetesen mindegyik hercegnőnek tökéletes alakja van: darázsderék, hetyke mellek, icipici lábak és kezek, szív alakú arc, csókos száj, óriásira nyílt mandulaszemek hosszú, sűrű fekete szempillákkal, dús haj csodálatos frizurákba fésülve vagy akár szabadon lobogva az állandóan fújó szélben stb. És akkor még nem is meséltünk a hercegről. Sudár, magas, daliás alkat, karakteres arc, nagy szemek (bár persze nem akkora, mint a hercegnőé), villógóan hófehér fogak, fehér (vagy egyéb) színű paripán. Már mindez elég ahhoz, hogy egy tenyeres-talpas, fogszabályzós 8-10 éves megutálja a saját kinézetét, illetve teljesen tévútra jusson azt illetően, hogy milyenek a fiúk, férfiak valójában.

És akkor még nem is beszéltünk a történetről. Az „őshercegnőket” az „ősherceg” menti/szabadítja ki paripáján érkezve: kit az üvegkoporsóból, kit a mostohatestvérek karmai közül, kit a szegénységből, kit a gonosz boszorkány átkától. A hercegnő maximum annyit tesz, hogy amúgy szelíden, nőiesen tűri a sorsát: zokszó nélkül takarít, menekül, alszik, és persze várja a hercegét, akit soha nem látott, a mese során is csak egyszer, de ez persze elég az azonnali és kölcsönös, életre szóló szerelem fellángolásához. A mese végén pedig az ifjú pár ellovagol (esetleg hintón távozik) a lemenő nap irányába, és bizton sejthetjük: boldogan éltek, míg meg nem haltak. Nyilvánvalóan ha a kislányom egy ilyen mesét néz, akkor nem fogom a sztori együgyűsége fölött érzett elégedetlenségemet a fülébe mormolni, de felnőttként kifejezett (bár talán bizarr) igényem lenne arra, hogy valaki vegye a bátorságot és folytassa a mesét: lássunk bele Hófehérke és a herceg házasságának mindennapjaiba, nézzük végig, ahogy Hófehérke a babavárás alatt felszedett kilókkal küszködik, karikás a szeme és kócos a haja az éjszakai szoptatástól, a herceg pedig túrja az orrát, amikor azt hiszik, hogy nem látják, és a királyi lakosztályban fenséges rendetlenségben hevernek szerteszét a legókockák, szétrágott kiflicsücskök és rózsaszín tütük. Amitől persze ők még szerethetik egymást és lehet jó a házasságuk (hiszen, a fene egye meg, ilyenek vagyunk mi nők és férfiak), de máris reálisabb alapokra helyezné szerencsétlen kislányok várakozásait azt illetően, hogy milyen is egy párkapcsolat.

Azért itt egy vicces cikk angolul arról, ki játszhatna egy ilyen Mr. Tökéletes Herceget:
http://moviepilot.com/posts/2014/08/30/actors-who-could-definitely-be-real-life-disney-princes-2231138

És egy másik a Tökéletes hercegek valódi személyiségéről:
http://shame-full.com/disney-princes-are-jerks-too/

Csak említés szintjén pár szót ennek a trendnek a tovább már fokozhatatlan csúcsairól: Én kicsi pónim, Barbie-mesék, Csingiling-sorozat (ez az én szememben az eredeti Pán Péter-történet rút megcsúfolása), Hello Kitty (bár nem hercegnő, de legalább tündibündi), vagy akár a Hupikék törpikék, amely látszólag nem köthető a fentiekhez, de azért érdekes képződmény a rengeteg hímnemű törpe között élő egyetlen platinaszőke Törpillával. Szerencsére készülnek olyan mesefilmek is, amelyek éppenhogy kifigurázzák ezeket a papírmasé-figurákat – gondoljunk csak Shrekre és szamarára, mint antilovag és paripája, vagy Szőke Hercegre tenyérbemászó képével, de Fiona sem az a klasszikus csendes, szolíd királykisasszony.

És persze az is biztató, hogy a modernebb hercegnők (Aranyhaj, Merida, az Anna/Elza páros, de már akár Pocahontas, Jázmin és Mulan is) biztató irányba fejlődtek elődeikhez képest: a fejükben is van valami, nemcsak a melltartójukban, és azt használják is. Ennek megfelelően fejlődtek a partnerek is: nekem pl. kifejezetten tetszett, hogy Aranyhaj választottja – akárhogy is nézzük – egy bűnöző, de legalábbis rosszfiú. Akit persze Aranyhaj megszelídít, ami egy újabb klisé, amelyről hosszan beszélhetnénk, de azért mégis realisztikusabb, hiszen manapság már mindenki tudja, hogy a nők vonzódnak a rosszfiúkhoz (lehet, hogy a forgatókönyvírók mostanában nyomon követik a biológia felfedezéseit a feromonokról és a női ciklus kihatásairól a párválasztásra...). És persze örülhetünk annak is, hogy a babák piacán a teljesen irrealisztikus alkatú Barbie mellett megjelent a valós testarányokkal rendelkező Lammily is, a hozzá való nemkevésbé nőies, de sokkal értelmesebb kinézetű kiegészítőkkel.

https://lammily.com/
https://lammily.com/fashion/

És a játékok?
Ugyanakkor sajnos lehet, hogy korai még a fanfárokat fújnunk. Egy-két hete rácsodálkoztam egy cikkre a neten, amely a LEGO cég egy 1974-es levelét mutatta be, amelyet akkoriban a LEGO-dobozokba tettek (a cikk angol, a levél nyelve is, nem tudom, itthon is volt-e ilyen).
http://www.dailymail.co.uk/femail/article-2848997/A-lot-boys-like-dolls-houses-lot-girls-prefer-spaceships-Lego-instructions-1974-advised-parents-against-gender-steroptying.html

Ez arra hív fel, hogy a szülő ne akarja meghatározni, hogy a gyerek mit építsen a legójából: hadd építse azt, amit szeretne, még akkor is, ha fiúként valamilyen „lányosnak” tartott dolgot épít vagy fordítva. Ezzel nagyon egyet tudok érteni, visszaemlékezve a saját gyerekkoromra: imádtam legózni, egész terepasztalunk volt legó-házakból és járművekből, és általában az apámmal játszottunk együtt. A Legót soha nem használtam babázásra, épületeket alkottam belőle – belőlem azt hozta ki a játék. Ettől még nem voltam „fiús”, építettem babaházat Márta babámnak, rengeteg csodaszép nagyszoknyás ruhát varrtam az egyetlen, nagy becsben tartott (mert akkor még drága) Barbie-babámnak. De a legóból mégsem kastélyt építettem és nem hercegnőset játszottam vele. Ezért nem tudok azonosulni a LEGO cég LEGOjjabb, elnézést, legújabb irányvonalával, a LEGO Friends készlettel, amely szó szerint egy rózsaszín világ kislányoknak. Azon túl, hogy megváltoztatták a figurákat (igen, jól gondoljátok, a lányok karcsúak, fitos orrúak, nagyszeműek, dús hajúak), a témák, a színvilág mind alkalmazva lett arra, amiről a LEGO úgy gondolta, hogy a lányok ízlésével jobban találkozik. Ez lehet, hogy így is van, nem ismerem az eladási adataikat - de nekem ez az új vonulat pont a kreativitást és a nemi megkülönböztetés nélküli közös játék lehetőségét ölte ki az egészből (pl. a különböző nemű testvérek közös legózása). Mondhatni, megalkották a LEGO-világ Barbie-ját, a saját házaival, szépségszalonjával, csajos épületeivel (a teljesség igénye nélkül: dzsúsz-bár, Napsugár-farm, tengerparti penthouse, yacht, bevásárlóközpont, uramatyám...). Karácsony előtt jártam a játékboltokat, szerettem volna legót venni a kislányomnak (egy kis házikónk van itthon, azzal sokat játszunk). Szerintem kitaláljátok: semmit nem vettem végül, nem tetszik ez az új vonulat. Azért persze körül fogok nézni még egyszer, mert biztosan vannak uniszex legókészletek is.

http://www.lego.com/hu-hu/friends
http://www.lego.com/hu-hu/friends/products/41095-emmas-house
Azért a javukra írandó, próbálkoznak más iránnyal is, pl. a női tudós legófigurájával:
http://index.hu/kultur/2013/09/04/bricking_news_itt_a_noi_tudos_legofigura/
http://neon.hu/suli/heteves-kislany-kritizalja-a-lanyos-lego-cuccokat-286077

Hatalmas tanulságokat nem vonnék le itt a végén: nyilvánvalóan minden kornak, helynek, kultúrának megvannak a maga egyezményes, elfogadott és nem elfogadott szerepei. Ugyanakkor a 21. század Európájának közepén szeretnék abban bizakodni, hogy a leánygyerekeink olyan hivatást választhatnak, amilyet szeretnének, és a fiúgyerekeink nem fogják cikinek tartani, ha kiveszik a részüket az otthoni feladatokból.

 Ezúttal egy nagy klasszikust idézünk fel, amely talán azért is időszerű, mert a fiatalabb generáció nagy eséllyel már nem is hallott róla, pedig véleményem szerint alapműről van szó. Itt is igyekszem a szpojler előtt jelezni, hogy aki meg szeretné nézni, most függessze fel az olvasást.

A „Sophie választása” William Styron “Sophie választ” című regénye alapján készült 1982-ben, a fiatal Meryl Streep abszolút főszereplésével, melyért teljességgel megérdemelten kapta meg a legjobb női főszereplő Oscar- és Golden Globe-díját. Számomra azért is nagyon emlékezetes ez a film, mivel (az előző ajánló filmjéhez hasonlóan) egy szülőnek egy olyan döntést kell meghoznia a gyerekeivel kapcsolatban, amelynek semmilyen irányban nem lehet jó kimenetele.

Sophie és Nathan lengyelországi bevándorlók Brooklynban a II. Világháború után, akiket egy amerikai déli író szemein keresztül ismerünk meg. A pár mindkét tagja meglehetősen furcsán viselkedik, és kapcsolatuk is különös: sejteti, hogy a múltjukban valamilyen titok és/vagy tragédia lappang, és hamarosan fény is derül ezekre, legalábbis részben: Sophie lengyelként megjárta Auschwitzot, gyermekeit is ott vesztette el, de az író sejti, hogy még így sem teljes a kép. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy tárul fel előttünk akaratlanul Sophie élete, és derül ki, hogy az a kép, amelyet magáról mutat, a valóság megszépített verziója, és az igazságot bűntudata miatt képtelen felvállalni a világ előtt.

Így derül ki, hogy szülei nem ellenállók voltak, hanem kollaboránsok, ő maga Auschwitzban Rudolf Höss rabként, de titkárnőjeként dolgozott. Amiért mindezt mégis meg tudjuk neki bocsátani, az a címbeli rettenetes választás, amely talán minden szülő rémálma. Innentől szpojler következik!

IDE KÉNE EGY KÉP

Sophie-nak ugyanis a gyermekei között kell választania. A lágerbe való érkezésekor ugyanis azonnal felteszik neki a kérdést, hogy melyik gyermekét választja, a másik ugyanis meghal. Sophie nem tud, nem akar választani, erre közli vele a szimpatikus náci, hogy akkor mindkettő meghal.

Sophie végül azt mondja: „Vigyék a kislányomat!”, és az anyjához bújó kicsi lányt leszakítják róla, elviszik, Sophie pedig kétségbeesetten szorítja magához a kisfiát. Aki azonban szintén hamarosan elkerül tőle, és csak annyit tud róla, hogy a gyerektáborba került, de hogylétéről semmilyen információt nem kap. Innentől fogva tehát kénytelen mindent megpróbálni, ami (talán) hatalmában áll, még rettegett főnökével dacolva is, hogy a kisfiáról híreket kapjon és lehetőleg megmentse a haláltól.

Ami végül nem sikerül neki, hiszen Amerikában már gyermekei nélkül érkezik, félőrülten a fájdalomtól. És ennek a tragédiának a láttán mindent értünk, hiszen hogy lehet egy ilyen tragédiát túlélni? Én személy szerint azt is csodálom, hogy Sophie mindezek után még egyáltalán akart élni. Talán abban a reményben, hogy a kisfia mégis életben van még valahol, és megtalálhatja?

És most gondolkodjunk együtt. Van kettő (vagy több) gyermekünk. Választanunk kell közülük egyet, aki esélyt kap, hogy éljen, de csak akkor, ha egy másik (vagy több) meghal. Ha nem választunk, mind(kettő) meghal. Szerintetek mit csinálnátok? Lehet egy ilyen helyzetben jól dönteni? Mi a helyes döntés? Ha döntünk, egyik gyermekünk meghal. Ha nem döntünk, mind meghal. Ha meg akarjuk menteni egyiket, fel kell áldoznunk a másikat. De melyiket mentsük meg és melyiket áldozzuk fel?

Ti mit gondoltok?

Trailer:
https://www.youtube.com/watch?v=STPJVf6wqCk

Sok lehetséges témakezdemény kavarog a fejemben, de végül mindegyik a képzeletbeli „Piszkozat” mappámban landolt, mert egy frissen olvasott poszt a Facebookon felülírta őket. Egy anyuka, Brigitta írta a bejegyzést a kislányáról, Vivienről.
Ebben még semmi új nincsen: Vivien életét kb. másfél éve követem nyomon, amióta egy megosztás útján eljutott hozzám is a segítségkérésük, és csatlakoztam az erre a célra létrejött csoporthoz. Vivien akkor 3 éves lehetett, és zsenge kora ellenére vélhetőleg már több megpróbáltatáson és testi fájdalmon ment keresztül, mint a felnőtt emberek nagytöbbsége. Viven ugyanis rákos. Nem tudom megmondani a betegsége pontos típusát, sem hogy mikor és hogy kezdődött az ő nagy küzdelme, de talán nem is lényeges. A szülei mindent megmozgattak, minden lehetőségnek utánanéztek, amit lehetett, kipróbáltak, legyen az része a modern nyugati orvostudománynak vagy nem. Egy idő után nem bírták anyagilag, ekkor kértek segítséget a köztől, és a Facebook (sok felróható hátránya ellenére) ideális médium ehhez: sokan mozdultak meg a segítségére felajánlásokkal, jótékonysági koncertekkel.
Sokáig úgy tűnt, van remény: Vivien kapott egy kezelést Vietnamban, aztán sikerült felfedezni a hibás gént, amely állítólag a betegségét okozza, onnantól már célzott gyógyszert kaphatott, amely persze szintén rengeteg pénzbe kerül, mivel a TB csak egy részét finanszírozta. Vivien számtalan kezelésen, műtéten, terápián esett át, és kisgyermek létére bátran viselte őket. Anyukája rendszeresen megosztotta a friss híreket, reménytkeltőket és aggasztókat egyaránt, rengetegen szorítottak nekik. Minden posztban a remény volt benne: az, hogy eddig sikerült, innen is sikerülnie kell, az nem lehet, hogy ennyi győztes csata után elveszítse Vivien az életéért vívott háborút. Csodáltam Vivent, és csodáltam Brigittát, az anyukát is, aki nem szégyellte, hogy ismeretlenek segítségéért kell könyörögnie a kislánya érdekében.
Aztán pár héttel ezelőtt egy újabb műtét után, melynek során már a kicsi lány egyik szemét kellett eltávolítani, az anyuka leírt egy mondatot, amely nagyon megrázott: „Az orvosok szerint el kell engednünk, mert ilyen agresszív daganattal nincs esélyünk”. Addig soha nem olvastam tőle ilyen sorokat. Emlékszem, azon gondolkoztam, hogy én vajon „el tudnám-e engedni” a kislányomat, be tudnám-e látni ésszel, hogy emberileg nincs több remény. Nem tudom. Nem hiszem. Mondják, hogy a remény hal meg utoljára – azt hiszem, egy szülő esetében ez maximálisan igaz.
Ma pedig ezt olvastam, többek között: „Utolsó kívánságát szeretném teljesiteni: itthon szeretne Vivien meghalni”. Brigitta elfogadta az elfogadhatatlant: hogy a gyermeke, a számára legfontosabb személy a világon hamarosan elhagyja őt.
Nem tudom, melyiküket sajnálom jobban: a kicsi lányt, akinek 4 év jutott ebben a földi életben, és aki a sok öröm és szülei feltétlen szeretete mellett megtapasztalta a fájdalmat és a remény elmúlását is. Vagy a szülőket, akiknek egy teljesen természetellenes dolgot kell átélniük, túlélniük: el kell temetniük a saját gyermeküket. Mert ez természetellenes: az utódoknak minden normális és ésszerű logika szerint túl kéne élniük a szüleiket. Nyilván fájdalmas, amikor a szüleinket, nagyszüleinket temetjük, de belenyugvással fogadjuk, mert ez az élet rendje. De az, hogy egy anya a saját gyermekét kell, hogy eltemesse, minden ellen való, ami ezen a világon értelmesnek és elfogadhatónak tűnik.
Nemrégiben meghalt egy nagyon kedves barátnőm. Fiatal volt, szép, kedves, vidám. Még előtte volt az élet. Nem hosszú betegségben halt meg, hanem egy pillanat alatt, egy tragikus autóbalesetben. Nem is tudom, vajon mi a kevésbé borzalmas: egy szempillantás alatt elveszteni valakit, akit szeretünk, vagy hosszú harc és szenvedés után belátni, hogy nincs több remény. Mindkettőnek van előnye és hátránya (már ha ilyen szavakat ebben az összefüggésben használhatunk): a váratlan halálesetnél nem kell átmennünk egy hosszú és fájdalmas időszakon már szerettünk távozása előtt, viszont így búcsút veni és lélekben felkészülni sincs lehetőségünk. A hosszú betegség és haldoklás fájdalmas mindenkinek, aki érintett testileg és érzelmileg, de talán fel is készít az elkerülhetetlenre, és lehetőséget biztosít arra, hogy minél több értékes időt töltsünk a számunkra kedves személlyel. Ha választanom kéne, melyiket választanám? Nem tudom. Ha rám várna a halál, talán az előzőt. Ha az én szerettem halna meg, talán az utóbbit. De még ez sem biztos, mert ha tudnám, hogy hiábavaló fájdalomtól, szenvedéstől mentem meg a kedves személyt, akkor... nem tudom, és nem tudom. Isten adja, hogy soha ne kényszerüljek erre a választásra.
Két dolgot viszek ma haza Vivien történetéből: egyrészt igyekszem a számomra elérhető eszközzel segíteni neki így ismeretlenül is, hogy kívánsága szerint otthon, méltó környezetben, a szerettei körében vághasson neki az ismeretlennek, és ehhez megkapja a szükséges szakmai segítséget (intravénás fájdalomcsillapító, orvos és szakápoló 24 órában). Imádkozom Vivienért és az anyukájáért ennél többet nem tudok értük tenni, bármilyen kevés is mindez.
Másrészről pedig megpróbálok arra törekedni a mindannapok apró bosszúságai közepette, hogy mindig emlékezzem arra, mi az, ami igazán fontos az életemben: az engem körülvevő emberek, akiket szeretek és akiktől szeretetet kapok. És köztük is elsősorban a kislányom, akiért felelősek vagyunk és akinek én és a férjem jelentjük a világ közepét. Amíg ez így lesz (és olyan hamar fontosabbá válnak majd a barátok és a kortáscsoport), addig az a célom, hogy minél több minőségi időt töltsük egymást.
Szeressétek azokat, akiket szerettek! Jól szeressetek! Azt adjátok nekik, amire a legnagyobb szükségük van: az időtöket, a törődéseteket, a figyelmeteket! Magatokat. Addig szeressétek egymást, amíg lehet, mert az élet kiszámíthatatlan. Amit el kell mondani, amit meg kell hallgatni, amit meg kell bocsátani, amiért bocsánatot kell kérni, amit meg kell változtatni vagy amit vissza kell csinálni... ezekre csak itt van lehetőség: ha a másik fél távozott, már késő, és olyan sokan késünk el.
Ha lehetne egy kívánságom, azt kívánnám, hogy mostantól ez flottul menjen nekem, semmi ne tudja felülírni ezt a törekvésemet. Tudom, hogy nem így lesz, meg kell dolgoznom érte, és sokszor fogják elvonni a figyelmemet lényegtelen dolgok. De azzal, hogy törekszem rá, már egy lépéssel közelebb leszek. Szurkolok Nektek is.

Tegnap szemem elé került egy elgondolkodtató cikk és videó. Egy fiatal costa ricai férfi észrevette, hogy az utcán előtte haladó férfi a mobiltelefonjával közelről filmezi az előtte haladó fiatal nő fenekét. Ezt ő maga is lefilmezte bizonyítékképpen, aztán szólt mind az inzultáló férfinak, mind a fiatal nőnek. Tettének jutalmaként néhány nappal később megkéselték, és jelenleg élet-halál között lebeg. Még a késelés előtt úgy nyilatkozott, hogy azt tette, amit tennie kellett, és bármikor újra megtenné a női családtagjaira való tekintetel (anya, lánytestvér, feleség, kislány). A fiatal férfit azóta a costa ricai nők hősként ünneplik, de tartok tőle (és a késelés ezt bizonyítja) a férfitársadalom nagy része nem ért vele egyet – ahogy a magyar férfitársadalom nagy része sem.

Az első, ami nekem magyar vonatkozásban beugrik erről, az a Baranya megyei rendőrség méltán elhíresült kampánya „Tehetsz róla – tehetsz ellene!” címmel, amelyet az állami szervek talán az elharapódzó nemi erőszakolásos esetek kezelésére véltek helyes eszköznek. A kampány – természetesen – mérhetetlenül megosztotta a magyar társadalmat. Az általam megkérdezett férfiak kb. a kampány vonalával értettek egyet: ha egy nő kihívóan öltözik fel, ne csodálkozzon, ha molesztálják, hiszen a viselkedésével ő jelezte, hogy erre vágyik. Én most úgy gondolom, hogy a kislányomat a maga idejében vélhetőleg igyekezni fogok majd ennél picivel szemérmesebb öltözködésre ösztönözni, ugyanakkor azt a tendenciát, hogy az áldozatot tegyük felelőssé a rajta elkövetett erőszakért, röhejesnek és abszurdnak találom – sőt, továbbmegyek, kifejezetten károsnak, mivel ezzel levesszük a felelősséget az elkövetőről. Számomra ez pont olyan, mint ha a zöldségeseket okolnánk, amiért kipakolják az utcára a banánt meg az ananászt, és ha aztán valaki ellopja, azt felmentenénk, hiszen szegény éhes volt, minek pakolt ki a zöldséges.

Arról nem is beszélve, hogy ha ezt az érvelést elfogadjuk, akkor azt a tételt is el kell fogadnunk, hogy a férfiak nem többek, mint az ösztöneik által irányított, tudatos gondolkodásra és önuralomra képtelen véglények. Nem, ezt nem vagyok hajlandó elfogadni, és szerencsére azt látom, hogy ezt nemcsak én gondolom így – különösen érdekes látni, hogyan gondolkodnak erről Portugáliában és az USA-ban, de sokan még Magyarországon is! A pozitív felhangok ellenére érdemes megnézni, hogy hányféle tévhit él az emberekben a molesztálással és erőszakkal kapcsolatban – a Nők a Nőkért Egyesület honlapján egész csokor ilyet gyűjtöttek össze a cáfolatukkal és az azokat alátámasztó kutatások eredményével együtt.

Múlt heti posztomban már említettem, hogy munkahelyem delegáltjaként részt vehettem egy nők számára rendezett konferencián Rómában (nem, várost nézni nem volt időm!). Az egyik legérdekesebb elődást egy férfi tartotta, akinek meggyőződése szerint a feminizmus (= a nők egyenjogúságáért küzdő mozgalom) akkor lehet hatékony, ha a maga mellé tud állítani férfiakat. A férfiakat pedig legjobban úgy lehet megnyerni az ügynek, ha a személyes érintettségüket meglátják benne: ha képesek egy nő férjeként vagy apjaként gondolkodni, és belátják, hogy ők maguk sem akarják, hogy a lányuk
- ugyanazért a munkáért kevesebbet keressenek, mint a férfi kollégájuk
- hogy fizikai bántalmazást kelljen eltűrniük a partnerüktől vagy bárki mástól csak azért, mert a másik testi erőfölényben van
- hogy bárki a kifejezett ellenkezésük ellenére közeledjen hozzájuk az öltözékükre, a lelkiállapotukra, a viselkdedésükre vagy bármi másra hivatkozva.

A costa ricai fiatalember képes volt így gondolkodni. Vajon meg tudjuk láttatni ezt az igazságot a mi férfiainkkal és fiainkkal is?

Ti mit gondoltok?

A mai posztom egy szívmelengető, és egyben nagyon elgondolkodtató filmalkotásról szól. „A mennyország gyermekei” egy 1997-ben készült iráni film, mely számos nemzetközi díjat zsebelt be (méltán), de hozzánk vagy nem jutott el, vagy 97-ben még én voltam túl felszínes vagy elfoglalt, hogy halljak róla.
Egy iráni nagyvárosban megismerünk egy kisfiút, Alit, és kishúgát, Zahrát. Szegény családból származnak, apjuk dolgozna, ha lenne mit, anyjuk háztartásbeli, és betegsége ellenére próbál kereső munkát (mosás) is végezni. Van egy harmadik kistestvérük is, aki beteges. A film azzal kezdődik, hogy Ali elviszi Zahra szétszakadt (már nyilván használtan kapott) szandálját javíttatni, ám a javítás után egy szerencsétlen véletlen során (melyben Ali teljesen vétlen) a szandál elvész, mindez pedig azt jelenti, hogy Zahra gyakorlatilag cipő nélkül marad, hiszen ez a szandál az egyetlen lábbelije volt - már ez elképesztő egy budapesti középosztálybeli családban, ahol az pl. én (reményeim szerint) nem túlzottanan elkényeztetett kislányomnak is vagy 15 pár mindenféle cipője van.

Ali nem meri bevallani az igazságot szüleinek, ezért alkut köt Zahrával: megígéri, hogy megtalálja a szandálokat, és addig is felváltva fogják hordani Ali tornacipőjét, és így tudnak mindketten iskolába járni. Cserébe Zahra kap egy szép tollat Alitól, amelyet Ali a tanárától kapott dicséretül egy jól sikerült dolgozatra. És az alku életbe lép: Zahra lélekszakadva rohan az iskolából egy előre megbeszélt sarokra, ahol Ali már tűkön ülve (állva) várja, hogy visszakapja a cipőjét, hogy aztán ő is rohanhasson a saját iskolájába (az mondjuk rejtély, miért kezdődik a fiúk iskolája később, mint a lányoké...).

És bár a szülők szerencsére semmit sem vesznek észre, mégsem megy minden minden zökkenő nélkül, a testvéreket számos véletlen hátráltatja: a túl nagy cipő lötyög Zahra lábacskáján, egy ugrásnál bepottyan a csatornába. Ali minden sietség ellenére nem egy alkalommal elkésik az iskolából, és ez felkelti a pedellus (gondnok) figyelmét, aki szankcionálni óhatja a fegyelmezetlen ifjút. Ali barátai megharagszanak rá, nem értik, a kisfiú miért nem vesz már részt a focimeccseiken. Közben az élet zajlik: Zahra megpillantja az elveszett szandáljait az egyik iskolatársa lábain, Ali a rengeteg futástól megedződik, és a tanulás mellett apjával jár biciklin kertészi munkát keresni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A háziúr pedig a szülők nyakára jár a bérleti díjért.
A nagy lehetőség akkor jön el, amikor Ali iskolájában meghirdetik a lehetőséget egy országos futóversenyen való indulásra, ahol a harmadik díj egy pár vadonatúj sportcipő. Ali persze azonnal elhatározza, hogy indul ezen és megnyeri a cipőket, de először lekési a jelentkezést, utána fegyelmezetlen magatartása miatt (késések) nem akarják hagyni, hogy induljon – aztán persze elindulhat, de innen nem mesélem tovább, mert nagy szerencsénkre a film teljes egészében fent van a youtube-on angol felirattal – szerezzetek egy szép estét Magatoknak, és nézzétek meg .

A film tanulságai számomra:
- Minden panaszkodásunk ellenére (amelyben mi, magyarok sajnos nagyon jók vagyunk) a világ népességének 80 (de az is lehet, hogy 90) %-ához képest kivételesen jó helyzetben élünk!
- A gyerekeinket fölösleges mindennel elkényeztetni, mert annak fognak csak örülni, amit mi ajándékként tálalunk nekik és amiből kevés van nekik. Ha 20 cipője van, nem fog örülni egy 21-diknek, és meg sem fogja becsülni. Ha nem veszünk meg nekik mindent, amiről kijelentik, hogy kell nekik, vélhetően jobban meg fogják becsülni azt, amit mégis megkapnak.
- Az ember elképesztő dolgokra képes, ha elég erős a motivációja. Ali hiába lenne jó futó, ha nem lenne az ő motivációja még a többiekénél is erősebb: hogy a kishúgának lábbelit szerezzen.
- A pedagógus felelőssége a gyerekek nevelésében: ki tudja, hogy alakul Ali és Zahra sorsa, ha Alinak nincs egy jólelkű és odafigyelő tanára, aki észreveszi azt is, amit mások nem.

Nézzétek meg a filmet, és utána osszátok meg a saját gondolataitokat .
Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=dqxvZeQsVzY
Teljes film: https://www.youtube.com/watch?v=xL8DfXN2i-8
Cikk: http://en.wikipedia.org/wiki/Children_of_Heaven