Vajon mivel teszek jót a gyerekemnek: ha magam mellett tartom nagyon nehéz körülmények között is, vagy ha igyekszem számára a legjobb lehetőségeket biztosítani, még annak az árán is, hogy el kell szakadnia tőlem? Ez a kérdés teljesen hétköznapi családoknál is előkerülhet (pl. a bentlakásos iskolák bizonyos országokban), bár általában idősebb életkorban kerül sor az elszakadásra. Mai posztunkat azonban egy kivételesen nehéz film ihlette, amely mégis megérdemli, hogy végignézzük és utána elgondolkodjunk rajta.

„A szoba” 2015-ös film, mely szomorú témát dolgoz fel nagyon érzékletesen: az emberrablásét. Főszereplőjét, Joyt még 17 évesen rabolta el egy férfi, és azóta egy a világtól hermetikusan elzárt, erőddé alakított kerti fészerben tartja fogva, melynek egyetlen ablaka magasan a tetőn van, és az ajtót kódolt elektronikus zár védi. Joynak egy kisfia is született elrablójától: Jack a történések idején éppen 5 éves, és megdöbbentően boldogan él anyukájával ebben a pár négyzetméteres térben – az egyetlen világban, amelyet ismer. Joy ugyanis kényszerű kreativitásával eléri, hogy Jack számára ez az abnormális helyzet maga legyen a normalitás: nem beszél vele a külvilágról, a TV-ben látottakat meseként állítja be, és a Joyt időről időre meglátogató emberrablót is egyfajta gonosz mesealakká formálja, amelyet be tud illeszteni a kisfiú világába.

Nehéz erről a filmről úgy írni, hogy ne lőjük le „a poénokat”, bár a trailer is már sejteti, hogy Joy és Jack végül kiszabadulnak, és ráadásul nem is a film vége felé: ez a film vállaltan nem akciófilm, nem a menekülést meséli el, hanem Joy és Jack belső történéseire koncentrál – és ettől válik igazán izgalmassá és átérezhetővé. Szívszorító figyelni, milyen természetes Jacknek, hogy 10 négyzetméter a világ, és ennek ellenére milyen okos és életerős. Csodálatot érzünk Joy iránt, mert a borzalmas helyzet ellenére (vagy talán annak hatására) képes zsenge életkora ellenére felnőni és felelősen gondolkodni, cselekedni, és a gyermekéért harcolni, őt a lehetőségekhez képest megvédeni – még az elrablójuktól is. És csodálatos azt is látni, milyen fokú koncentrációra és teljesítményre (észbeli, fizikai, színészi) képes, amikor rászánja magát a szökésre – amelyhez el kell érnie egy kisgyerek együttműködését. Jackét, aki azt sem érti, mi az, hogy megszökni, és miért is kéne: hová, miért, mi van kint, mi az egyáltalán, hogy „kint”, kik vannak még kint és miért vannak még mások is kint – és persze azt sem, hogy miért „hazudott” neki eddig az anyja mindezekről.

A lenyűgöző szabadulás után – melyet most nem részletezek - Joyra és Jackre nem sokkal könnyebb időszak vár: Jacknek meg kell ismerkednie egy soha nem látott világgal, és el kell fogadnia, hogy nem csak hárman vannak benne. Joynak fel kell vennie élete fonalát, el kell fogadnia az elrablása óta történetek hatását mind saját magára, mind a környezetére – és meg kell próbálnia túllépni, túlélni, ami nem is olyan könnyű és felemelő, mint talán gondolnánk. Családjának kezelnie kell a sajtó ostromait, ügyvédekkel kell tárgyalniuk, meg kell ismerkedniük Jackel és el kell fogadniuk őt (Joy apjának reakcióján látjuk, hogy ez nem is annyira magától értetődő), Joy hullámzó érzelmeit elviselniük és őt a gyógyulásban segíteniük.

A kulcsmomentum a filmben számomra az (és ezt a felvezetésből már sejthettétek), amikor egy riporternő megkérdezi Joyt: vajon miért nem „küldte ki” Jacket? Miért nem vette rá elrablóját, hogy tegye ki a gyereket egy kórház vagy közintézmény elé, hogy megtalálják, és esélyt kapjon a jobb és szabadabb életre? Joy először nem is érti a kérdést. Aztán azt válaszolja: „dehát velem volt...” – és némi idő elteltével a kérdés tovább dolgozik benne, rágja belülről, és ennek hatására megkérdőjelezi, mennyire jó anya is volt ő a kisfiának.

Miután megnéztük a filmet, erről a kérdésről beszélgettünk legtovább a férjemmel: vajon mi a jó döntés, és vajon mi hogy döntöttünk volna? Én úgy éreztem, hogy teljesen meg tudom érteni Joyt. Sem benne, sem bennem nem is merült volna fel valószínűleg még kérdésként sem, hogy kiküldjem-e a a kisgyermekemet világba – és ezzel szinte biztosan teljesen elveszítsem. Férjem úgy vélte, hogy ez önzés – és kénytelen vagyok egyetérteni vele: a szeretet bizony sok szempontból önző dolog, hiszen ha szeretteink jól vannak, a közelünkben vannak, mi jól érezzük magunkat, és ez fokozottan igaz a gyermekünkre.

Amikor én arra gondolok, mi lenne velem a kislányom nélkül, és már a gondolatba is belefacsarodik a szívem, az is önzés. Az, hogy fel sem merül bennem, hogy egy hasonló helyzetben elszakadjam a kislányomtól az ő érdekében, szintén önzés. Ezzel együtt életszerűtlennek érzem, hogy valaki úgy döntsön, hogy kiküldi a gyermekét – ha képes rá, le a kalappal, ezzel együtt valahogy a természet ellen valónak érzem. Amíg velem van, tudom, mi van vele, képes vagyok akár bármilyen minimális szinten is befolyásolni a vele történteket. Ha kiküldöm a világba, onnantól elvesztem – nem tudom, az elrablónk hová vitte, életben maradt-e egyáltalán (aki embert rabol, attól az is kitelhet, hogy eltegyen a láb alól egy számára felesleges gyereket), ha életben maradt is, kihez kerül, intézetbe vagy örökbefogadókhoz, szeretik-e, mi lesz vele... Ebbe még belegondolni is fájdalmas. És igen, ez önzés, de valahol azt gondolom, megfontoltan is van létjogosultsága ennek az öntudatlan önzésnek és döntésnek is.

Van egy Jókai-elbeszélés, amelyet én film formájában láttam először, a címe „Melyiket a kilenc közül”. Egy sokgyerekes özvegy és szegény csizmadiáról, János mesterről szól, aki karácsonykor ajándék híján azzal ajándékozta meg a gyermekeit, hogy megtanított nekik egy éneket, amelyet teli tüdőből fújtak – olyannyira, hogy a fölöttük lakó gazdag ember végül lejött, és megígérte neki, hogy ha az egyik gyermekét neki adja, ő azt a gyermeket becsülettel felneveli, mindent megadva neki, amit csak lehet. Cserébe csak annyit kért, hogy hagyják abba az éneklést. A szegény mesterember megköszönte az ajánlatot és elgondolkodott – hiszen az ajánlat tagadhatatlanul nagyvonalú, és legalább az egyik gyermeknek sokkal jobb kürülményeket biztosítana az életkezdéshez. Végiggondolva mindent, végigvéve az összes gyereket egyesével, végül megmagyarázta a gazdag embernek, miért nem tud megválni egyiktől sem. És ott maradtak szegényen, de együtt, boldogan énekelve. Azt hiszem, János mesterben ugyanaz munkált, mint Joyban: az az érzés, hogy a gyermekünknek mellettünk van a legjobb helye.

Ti mit gondoltok?
Trailer magyar felirattal: https://www.youtube.com/watch?v=hOhZMzrU104