A mai témámat ismét egy olvasmányélmény generálta: a véletlen egy vékonyka Moldova-kötetet sodort a kezembe. Címe: Méhednek gyümölcse, már jelezte, hogy ez valamilyen szinten a szülő-gyerek kapcsolattal foglalkozik, és mikor az egyik oldalon az „örökbefogadás” szót olvastam, éreztem, hogy ez csak jó lehet. Az örökbefogadás mint téma nagyon foglalkoztak ugyanis: fáj a szívem a sok kicsiért, akikről (bármilyen indokból) lemondtak a szülei, és nagyon kívánnám, hogy minél többük nevelkedhessen szerető örökbefogadó családban, de ez még siker esetén is sokszor hosszú, nehézkes procedúra, melybe a lemondó szülők is belezavarhatnak, nem mindig a gyerek érdekében. Ez ebben a könyvben is megjelenik, egy igen érdekes aspektusban: mi történik akkor, ha az örökbefogadó szülő a titkos (vagy zárt?) örökbefogadás után megismeri gyermekeinek vér szerinti szülőjét, és az a szülő többet akar, mint csak a gyerekeit látni néha messziről? És elsősorban: hogyan érinti mindez a gyerekeket?
Kezdhetném a leírást azzal, hogy hősünket Szenthe Pálnak hívják, de Moldova annyira távolságtartástóan ír, hogy a „főszereplő” kifejezés talán helytállóbb. A kisregény főszereplője tehát Szenthe Pál, egy a 80-as évek elejének táján Kőszegről Budapestre szakadt mérnökember, aki elég magányos figurának tűnik: még a leendő feleségével, a szintén dunántúli Edittel való megismerkedése is szinte véletlenül sikerül. Moldova nem is veszteget túl sok szót az összemelegedés leírására, pillanatok alatt végigszaladunk Pál és Edit közös életének első pár évén. Mindketten dolgoznak, mint a güzü, Pál az egyetemi rosszul fizető demonstrátori állása mellett szakmai ügyességének hála hamar jövedelmezőbb mellékállást talál, melynek köszönhetően szép lassan gyarapodnak: vesznek egy használt autót, panellakásukat egy rozzant, felújításra szoruló, de kertes házra cserélik, minden évben többhetes utazásra indulnak kelet-európai országokba autójukkal.
Eddig, mondhatnánk, egy standard leírást olvashatunk a kommunista Magyarország utolsó évtizedeinek átlag családjáról: állás, mellékállás, fusi, lakáscsere ráfizetéssel, Keleti-tengeri út Ladával. A nagy átlagtól abban különbözik a Szenthe-házaspár, hogy nem születik gyerekük. Pedig szeretnének. Legalábbis Pál. Nem teljesen derül ki számunkra, hogy vajon miért: annyira szereti a gyerekeket? Vagy mert a testvéreinek is van? Vagy mert ez a családmodell a számára? Pál mindenesetre ragaszkodik a gyerektémához, olyannyira, hogy még azt a (számomra hajmeresztő) dolgot is meglépi, hogy anyján keresztül megkérdezi az egyik bátyját, hogy a születendő negyedik gyerekét nem adja-e nekik, nekik már úgyis van három. A báty persze nemet mond (és aztán évekig szóba sem áll Pállal), így marad az örökbefogadás, és Edit inkább beletörődve, mint lelkesen, de beleegyezik abba, hogy fogadják el az egyik fusi-ügyfél ügyvéd segítségét az örökbefogadáshoz.
A házaspár ellátogat egy intézetbe, egyszer, kétszer, többször. Itt világosan látható, hogy ez a regény még az előző században íródott – akkor még nem volt követelmény a manapság annyira hangoztatott politikai korrektség: Moldova világosan utal rá, hogy az intézetben főként olyan gyermekek vannak, akiket Pál és Edit nem szívesen fogadna örökbe, származásuk és/vagy elhanyagoltságuk miatt. Mégis találnak egy kislányt, illetve a kislány találja meg őket: hozzájuk rohan, Edithez bújik, és közli: „Ez az én anyukám!”. A kislányt Szabó Nikolettnek hívják, 4 éves, de kisebbnek látszik, fekete hajú, fehér bőrű. A gyámhivatal vette el a szüleitől elhanyagoltság miatt. Az ügyvéd-ügyfél segítségével aztán beindul a gépezet, és a szükséges idő kivárása után (mely alatt a vérszerinti szülők még jelezhetik igényüket a gyerekre) Pál és Edit boldogan ültetik be a kislány az autóba. Elhajtáskor Pál még észrevesz az intézethez futva érkező fiatal nőt, és megfordul a fejében, hogy talán Nikolett anyja lehet, de nem törődik vele.
Nikolettet rövid úton „Szenthe Éva”-ként anyakönyveztetik, és megkezdődik új élete örökbefogadó szüleinél: nehezen szokja meg, de végül beilleszkedik. Jönnek a hétköznapok: Pál sokat dolgozik, két munkahelye napi 10-12 órát vesz el az életéből, keveset van otthon, és akkor is sokat dolgozik a még mindig rozoga házon. Edittel megvannak, de ezt már inkább egyfajta fásult szeretetet jellemzi. Aztán egy kicsit felborul a nyugalom: az ügyvéd-ügyfél jelzi Pálnak, hogy Nikolett/Évának (szándékosan írom így, mert furcsállom, hogy egy gyereket pár évig Nikolettnek hívnak, aztán meg kell szoknia, hogy ő mostantól Éva), szóval a kislánynak van egy édesöccse is, akit most szintén elvettek a szülőktől, és örökbefogadható. Igaz, hogy már valaki kezdeményezte az örökefogadását, de ha Pál fel tud kajtatni magasabb berkekben lévő ismerősöket, talán lehet még tenni valamit.
Pál szeretné, de Edit nem. Közben kiderül, hogy vannak ismerősök magasabb berkekben, működik a mai napig fennálló protekciós rendszer. Végül Edit (ismét) beadja a derekát, és hozzájuk kerül a kisfiú is, aki Balázsból pillanatok alatt Bálint lesz. A kislány sokáig féltékenykedik rá, ez örökbefogadott gyerekeknél sem más, mint a vérszerinti testvéreknél, de azért lecsillapodnak a kedélyek.
Egy darabig. Ugyanis Pál egy nap a patak melletti séta alatt kiszúr a közeli villamosmegállóban egy fiatal nőt, aki félreérthetetlenül őket nézi, és aki gyanúsan emlékeztet az intézetnél látott nőre. Pár ilyen alkalom után Pál (már nem emlékszem, hogyan) szóba elegyedik a nővel, és láss csodát, valóban ő a két gyerek szülőanyja. Beának hívják, még mindig csak 23 éves, csinos. Egy presszóban dolgozik (minő véletlen) Páléktól nem messze, és albérletben lakik. Ő maga sem tudja, mit akar, állítása szerint csak látni a gyerekeket, és legalább a kisfiúval találkozni néha, ő jobban hiányzik neki. Elmondása szerint nem ő akarta örökbe adni a gyerekeket, de az azóta már különvált férje által követelt életmód miatt néha otthon kellett hagynia a gyerekeket (unter uns: ezek után nem tudom, miért csodálkozott, hogy elvette őket a gyámügy…).
Pál ambivalensen érez. Egyfelől nemet mond, de sokat gondolkodik az ügyön, és a nő maga is vonzza, amit szívesen magyaráz magának felmentésképpen azzal, hogy a felesége az évek során meghízott, megereszkedett, ráadásul a szívével is baj van. Az események gyorsan haladnak, Pál és Bea viszonyba bonyolódnak, végül Pál már több estét tölt Beánál, mint otthon, ami Editnek még annak ellenére is feltűnik, hogy férje korábban is későn járt haza, és a gyerekek is sokat hiányolták apjukat. Egy veszekedést követően Pál végül dönt: otthagyja a családját és Beához költözik. Válóper következik, tét a ház és az autó. A gyerekeken nem veszekednek, ők Edittel maradnak, indul a standard vasárnapi apukaság, melynek során a gyerekek megismerik Beát. Fogalmuk sincs, hogy Bea a szülőanyjuk, még Nikolett/Éva sem ismeri meg (bár az nem derült ki, mikor került el az anyjától). Azt várná az egyszeri olvasó, hogy Bea boldogan anyáskodik ily módon legalább részben visszakapott gyerekei fölött, de nem igazán: türelmetlen velük, indulatos, nem találja meg velük a hangot. Pál és Bea kapcsolata sem alakul jól az „ígéretes” kezdet után: még a vártnál is gyorsabban állnak be az „egymásra ráunt pár” szerepkörébe, és ez talán nagyobbrészt Pál hibája, aki – úgy tűnik – kezdi megbánni, amit tett.
De már késő: egy nap hírt kap, hogy Edit kórházba került szívinfarktussal, és mire bejut hozzá, Editnek vége. Új helyzet állt elő: most már szabadon elveheti Beát, ő lehet a gyerekek anyja, együtt élhetnek a házban. Így is történik, és a halotti torra Bea nagyon készül, szeretne jó benyomást tenni, de a családból senki sem jön el: így éreztetik megbotránkozásukat Pál viselt dolgait illetően. Bea odaköltözik, de közös életük csak egyre rosszabb lesz, míg végül Bea elmegy, Pál pedig ottmarad a két kicsivel, és egyedülálló apaként próbálja megszervezni a mindennapokat. Nem sokáig képes egyben maradni lelkileg: a gyerekekre egy idő után nincs, ki vigyázzon, míg ő dolgozik, alig látja őket. Bea időközben ismét bepasizott, vele sem lehet már békülni (a gyerekeket érdekes módon már nem kívánja látni). Pál pedig egy őszinte pillanatában megkéri az apját (aki még tartja vele a kapcsolatot), hogy ha ővele történne valami, viseljenek gondot a gyerekekre és biztosítsák, hogy a házat ők örököljék.
Már csak pár oldal marad hátra ebből a szomorú történetből. Pál egy az ügyvéd-ügyféllel folytatott beszélgetés után összecsomagolja a két kicsit, és visszaviszi őket az intézetbe, „ideglenes jelleggel”, a kislány gondjaira bízva a kisfiút, ő pedig autóba ül, elhajt Bea munkahelyére, megvárja, míg végez, majd halálra gázolja. Itt a vége, fuss el véle.
Számos kérdést vet fel a történet: vajon mi ment félre? Ki a hibás abban, hogy Pál és Edit jól induló házassága tönkrement? Hogy jut el egy apa odáig, hogy az eleve intézetből jött gyerekeit visszavivén oda, gyakorlatilag lemond róluk? Mi motiválta Beát, aki először minden kockázatot vállalt, hogy láthassa a gyerekeit, aztán teljesen elvesztette az érdeklődését? Miért nincs Pálnak senkije, aki észrevenné, hogy rossz irányba haladnak a dolgok? Ennyire számít, hogy a család közel van vagy távol? Ha Pál nem vállal annyi munkát és több időt tölt a családjával, a gyerekeivel, megelőzhető lett volna a tragédia? Jobb lett volna, ha inkább maradnak a panelban, ahol mindketten szenvedtek falusi gyerekként, de kevesebbet kellett volna dolgoznia Pálnak? Eleve nem kellett volna örökbefogadniuk, ha nem voltak biztosak benne mindketten? Miért hidegült el Pál Beától a kezdeti „idill” után?
Nem válaszolnám meg egyiket sem. Bennem az a kérdés rezonál, amelyre nem koncentrál annyira a mű: az, hogy mi lesz a gyerekekkel. Ez a két szegény kicsi, úgy tűnik, csak díszlet vagy maximum mellékszereplő a felnőttek mellett. Ez akkor nyillalt belém legjobban, amikor Edit halála után szinte alig volt szó arról, hogy a gyerekek mit éreztek. Pedig az anyjuk halt meg, az, akit ők egyetlen anyjukként ismertek, és aki – mint az a könyvből kiderül – a kezdeti kételyek után nagyonis megszerette a két kicsit. Mintha Moldova tudatosan nem foglalkozna velük. Nem tudom eldönteni, hogy ez azért van így, mert eleve a felnőttek története a fontos neki, vagy hogy pont ezzel a kiáltó hiánnyal keltse fel a figyelmünket (gyerekek, mit akart ezzel mondani a költő?). Mindenesetre szívszorító belegondolni ennek a két kisgyereknek az életébe: először lemondtak róluk a szüleik, aztán akihez kerültek, ahhoz elkezdtek kötődni, ő aztán meghalt, és az apjuk, aki addig is inkább jelképesen volt az életükben jelen, szintén lemondott róluk. És miért? Azért, hogy bosszút álljon. Valamiért, ami legalább annyira az ő hibája, mint „a másik nőé”. Mélységesen szomorú olvasni azt a jelenetet, ahogy a szegény 6 éves Nikolett/Éva bátran megígéri az apjának, hogy vigyázni fog a kisöccsére, és aztán kézenfogva besétálnak ugyanabba az intézetbe, ahonnan egykor kiszabadultak egy jobb élet, szerető család reményében. Voltaképpen itt – mint persze a való életben oly sokszor – a gyerekek vállára kerül az a teher, amelyet a szülők (ez esetben 4 szülő) alkalmatlansága teremtett. Milyen útravalóval indul el egy ilyen kisgyerek, akit nem is egyszer, hanem kétszer dobtak el a szülei? Milyen szülői mintát kapott és mit tud belőle alkotni, amikor ő szülő lesz? Vajon ír ilyen történetet a való élet is, vagy csak az írói fantázia tud ennyire elrugaszkodni a földtől? Ti mit gondoltok mindezekről?
Nemrégiben az örökbefogadásról olvasgattam cikkeket és a szomorú történetek között szemem elé került egy gyöngyszem: a Kisrigók blog. Ebben egy anyuka (paulonviki néven) írja hétről hétre az „örökbefogadási naplójukat”, a fentihez kísértetiesen hasonló alaphelyzetből kiindulva (lám, az élet még a fikciót is túlszárnyalja): két testvért fogadtak örökbe pár hónapja, a kislány és a kisfiú életükből éveket külön töltöttek, így amikor újra összekerültek, egymással is ismerkedniük kellett, nemcsak az örökbefogadó szüleikkel. A napló varázslatos: megnevettet, elszomorít, könnyeket csal a szemünkbe, meghat, együttérzésre késztet, elgondolkodtat. A kicsik szemén és száján keresztül talán elkezdjük kapisgálni, mit jelent egy kisgyereknek az állami gondozás, a nevelőszülők, az örökbefogadás, a vér szerinti szüleitől való távollét. Nagyon szurkolok nekik.
