Tegnap szemem elé került egy elgondolkodtató cikk és videó. Egy fiatal costa ricai férfi észrevette, hogy az utcán előtte haladó férfi a mobiltelefonjával közelről filmezi az előtte haladó fiatal nő fenekét. Ezt ő maga is lefilmezte bizonyítékképpen, aztán szólt mind az inzultáló férfinak, mind a fiatal nőnek. Tettének jutalmaként néhány nappal később megkéselték, és jelenleg élet-halál között lebeg. Még a késelés előtt úgy nyilatkozott, hogy azt tette, amit tennie kellett, és bármikor újra megtenné a női családtagjaira való tekintetel (anya, lánytestvér, feleség, kislány). A fiatal férfit azóta a costa ricai nők hősként ünneplik, de tartok tőle (és a késelés ezt bizonyítja) a férfitársadalom nagy része nem ért vele egyet – ahogy a magyar férfitársadalom nagy része sem.

Az első, ami nekem magyar vonatkozásban beugrik erről, az a Baranya megyei rendőrség méltán elhíresült kampánya „Tehetsz róla – tehetsz ellene!” címmel, amelyet az állami szervek talán az elharapódzó nemi erőszakolásos esetek kezelésére véltek helyes eszköznek. A kampány – természetesen – mérhetetlenül megosztotta a magyar társadalmat. Az általam megkérdezett férfiak kb. a kampány vonalával értettek egyet: ha egy nő kihívóan öltözik fel, ne csodálkozzon, ha molesztálják, hiszen a viselkedésével ő jelezte, hogy erre vágyik. Én most úgy gondolom, hogy a kislányomat a maga idejében vélhetőleg igyekezni fogok majd ennél picivel szemérmesebb öltözködésre ösztönözni, ugyanakkor azt a tendenciát, hogy az áldozatot tegyük felelőssé a rajta elkövetett erőszakért, röhejesnek és abszurdnak találom – sőt, továbbmegyek, kifejezetten károsnak, mivel ezzel levesszük a felelősséget az elkövetőről. Számomra ez pont olyan, mint ha a zöldségeseket okolnánk, amiért kipakolják az utcára a banánt meg az ananászt, és ha aztán valaki ellopja, azt felmentenénk, hiszen szegény éhes volt, minek pakolt ki a zöldséges.

Arról nem is beszélve, hogy ha ezt az érvelést elfogadjuk, akkor azt a tételt is el kell fogadnunk, hogy a férfiak nem többek, mint az ösztöneik által irányított, tudatos gondolkodásra és önuralomra képtelen véglények. Nem, ezt nem vagyok hajlandó elfogadni, és szerencsére azt látom, hogy ezt nemcsak én gondolom így – különösen érdekes látni, hogyan gondolkodnak erről Portugáliában és az USA-ban, de sokan még Magyarországon is! A pozitív felhangok ellenére érdemes megnézni, hogy hányféle tévhit él az emberekben a molesztálással és erőszakkal kapcsolatban – a Nők a Nőkért Egyesület honlapján egész csokor ilyet gyűjtöttek össze a cáfolatukkal és az azokat alátámasztó kutatások eredményével együtt.

Múlt heti posztomban már említettem, hogy munkahelyem delegáltjaként részt vehettem egy nők számára rendezett konferencián Rómában (nem, várost nézni nem volt időm!). Az egyik legérdekesebb elődást egy férfi tartotta, akinek meggyőződése szerint a feminizmus (= a nők egyenjogúságáért küzdő mozgalom) akkor lehet hatékony, ha a maga mellé tud állítani férfiakat. A férfiakat pedig legjobban úgy lehet megnyerni az ügynek, ha a személyes érintettségüket meglátják benne: ha képesek egy nő férjeként vagy apjaként gondolkodni, és belátják, hogy ők maguk sem akarják, hogy a lányuk
- ugyanazért a munkáért kevesebbet keressenek, mint a férfi kollégájuk
- hogy fizikai bántalmazást kelljen eltűrniük a partnerüktől vagy bárki mástól csak azért, mert a másik testi erőfölényben van
- hogy bárki a kifejezett ellenkezésük ellenére közeledjen hozzájuk az öltözékükre, a lelkiállapotukra, a viselkdedésükre vagy bármi másra hivatkozva.

A costa ricai fiatalember képes volt így gondolkodni. Vajon meg tudjuk láttatni ezt az igazságot a mi férfiainkkal és fiainkkal is?

Ti mit gondoltok?