Mai posztomat a pár héttel ezelőtti „napi gondolatom” inspirálta: az, hogy vajon jó-e a plus size modellek és a „fogadjuk el magunkat úgy, ahogy vagyunk” mozgalom iránya, vagy sem. Én ezt továbbgondoltam, és arra jutottam, hogy az elfogadásnak is kell, hogy legyen egy határa. Mielőtt megköveztek, gondolkodjunk együtt, milyen negatív hatásai is lehetnek annak, hogy a nagy elfogadás jegyében ágálunk a tökéletes testű modellek ellen!

Nyilvánvaló, hogy nem születik mindenki ideális alkattal. Nyilvánvaló az is, hogy nem mindenkinek ugyanaz az alkat tetszik. Sőt, az is nyilvánvaló, hogy a testalkat-ideál (ahogy a szépségideál is) koronként változik – hogy mikor miért abba az irányba, amelybe, az számomra rejtély, de ezzel együtt kimondhatjuk, hogy volt korszak, amikor a rubensi méretek voltak kívánatosak, mostanság viszont inkább a S és XS-es méret (lásd a kifutókon végigvonulú piszkafákat). Nyilvánvaló továbbá, hogy nemcsak irreális elvárni, hogy minden nő úgy nézzen ki, mint a piszkafák, de fölösleges is, hiszen – ld. fentebb – nem mindenkinek tetszik az XXS-alkat.

Ugyanakkor azt sem tagadhatjuk, hogy az elhízás egészségtelen: bizonyítottan egy sor betegség melegágya (cukorbetegség, magas vérnyomás, szív- és érproblémák, agyvérzés, ráktípusok stb. egyik legfőbb kockázati tényezője, hogy csak a legismertebbeket említsem). Az elhízás továbbá gazdaságtalan is:
1. az egyénnek, mivel sokkal többet kell költenie
- élelemre
- gyógyszerekre (az elhízás okozta betegségekre szedendő)
- ruházatra (az elhízásból következően nagyobb méretekre van szükség) – ha a ruha maga nem kerül is többe az egyénnek, többe kerül a gyártónak (több anyag), és ezt valahol velünk fizettetik ki, ha máshol nem, a kisebb méreteket megvevőkkel (is)
2. A társadalomnak: mivel a közös betegbiztosítási kasszából gyakorlatilag mindenki fizeti az elhízottak betegségeinek kezelését és a gyógyszereit is (az állami támogatás mi másból jönne?). Mindezért fizet az is, aki el van hízva, és azok is, akik nincsenek elhízva.

Mindezek miatt én azt gondolom, hogy kell, hogy legyen egy határ. Ideális esetben ennek a határnak mindenkinél saját magában kéne lennie, és önkontrollként kéne működnie, amely riaszt, ha a testalkat elér egy bizonyos mértéket az ő számára ideális fölött (magasságtól, csontozattól, életkortól függően). Nem ideális esetben, ha az önkontroll nem működik, akkor külsőleg kéne ezt valamilyen formában kontrollálni. Nem tudom, hogy kinek és hogyan: ami lehetőségként eszembe jutott, hogy pl. csak akkor támogassa a TB a gyógyszereket, ha a beteg saját maga is tesz a gyógyulásáért (=dolgozik a fogyáson, igyekszik egészségesebben élni). Ehhez természetesen a gondolkodásmód változtatására van szükség össztársadalmi szinten is, akár a híres zsíros, kenyeres-krumplis magyar konyha hanyagolásával is. Nem könnyű, de nem is lehetetlen.
Picture
Kép forrása: foodscienceofvermont.com
Mindez talán keményen hangzik, és most talán sokan azt gondoljátok: biztos nekem nincs ilyen problémám, azért beszélek ilyen könnyen, és hogy a súlyproblémák mögött sokminden (pl. hormonzavar) állhat, nemcsak az akaratgyengeség. A helyzet az, hogy én világéletemben küszködtem a kilókkal: kifejezetten hízásra hajlamos alkat vagyok, az egész életem gyakorlatilag fogyókúrákkal és a köztük lévő elkeseredett „nemérdekel” időszakokkal telt. Legjobb formámban 56 kiló voltam (pár hónapig tartottak csak ezek a legjobb formák), a mélyponton 73 kiló – ha az 56-ot vesszük ideálisnak az én 164 centimhez, akkor ez 30%-os ingadozást jelent. Könnyű belátni, hogy ez milyen veszélyes és egészségtelen.

Most 61 kiló vagyok, és keményen dolgozom azért, hogy még lejjebb menjek, mi több, ezt meg is tudjam tartani. Nagyon lassan megy, kb havi 1 kilót tudok leadni akkor, ha heti kétszer egy órát aerobicozom, és többé-kevésbé tartom magam a 160 g CH étrendhez (amelyet cukorbetegeknek és inzulinrezisztencia esetén szoktak javasolni, bővebb infó itt). És még ezt is nehezen tudom betartani, hiszen munka és család mellett néha nehéz megoldani a heti kétszeri edzést, hát még azt, hogy ellenálljak a családom által fogyasztott finomságoknak és én szénhidrátszegény változatot fogyasszak (sőt, általában még el is készítsem, sok esetben duplán főzve-sütve). Időigényes, nehéz, lassan megy – de megvalósítható, és hihetetlen sikerélményt jelent, hiszen nemcsak az egészségemért tettem, de a páromnak is örömöt szereztem (ő 56 kilósan ismert meg :), és sokkal jobban is érzem magam így.

Konklúzió: szerintem mindkét véglet káros. Káros az elvárás, hogy minden nőnek tigh gapje és bikini bridge-e legyen. De káros a végletekig menő elfogadás is.