Múlt heti posztomban “Az osztály” c. gondolat- (és félelem)ébresztő észt film kapcsán arról elmélkedtünk, vajon mekkora hatással bír a közösség annak egyéneire. Miután megírtam a posztot és elolvastam az érkezett kommenteket, eszembe jutott, hogy 1-2 éve olvastam egy remek könyvet a világhírű pszichológusprofesszor, Phil Zimbardo tollából, amely más megközelítésből ugyan, de ugyanezt a jelenséget vizsgálja. “A Lucifer-hatás” c. könyvében Zimbardo részben a híres-hírhedt, a Stanford Egyetem által szponzorált börtönkísérletet és annak eredményeit elemzi, részben pedig azt, hogyan hatottak a kísérlet eredményei későbbi munkájára, pl. amikor az amerikai katonák által az iraki Abu Ghraib börtönben történt kegyetlenkedések pereiben kérték fel szakértőnek.

A börtönkísérlet lefolyása és eredménye sokunk számára ismerős lehet, hiszen nem egy irodalmi- és filmalkotás dolgozta fel: ide sorolható a remek német “Kísérlet” és a hasonló című amerikai film (The experiment). Az alapvetés: végy egymáshoz hasonló társadalmi státuszú, iskolázottságú stb. embereket, zárd össze őket egy a világ által hermetikusan elzárt helyen, és a csoport egyik felét ruházd fel hatalommal a másik fele fölött. A stanfordi börtönkísérlet egy börtönt szimulált, a résztvevők pedig önkéntes egyetemisták voltak, akik a részvételért pénzt kaptak. Eredetileg 2 hétre tervezték a kísérletet, de végül kb. 1 hét után leállították, mivel az összezárt csoport belső viszonyai ijesztően alakultak, és a kísérlet vezetőinek be kellett látnia, hogy teljesen elvesztették a kontrollt a kísérlet és annak alanyai fölött.

Mert mi is történt? A “börtönőrök” felülről (a kísérletvezetőktől) kapott hatalma által alá- és fölérendeltségi viszony alakult ki a korábbi diáktársak között. A börtönőrök szóban és írott szabályzatban megerősített hatalmat, egyenruhát, napszemüveget és gumibotot is kaptak. Azok pedig, akik a rabok szerepét kapták, megalázó körülmények közé kerültek: hálóingszerű ruhát (alsónemű nélkül), harisnyából készült egyensapkát kellett viselniük, cellákban kellett lakniuk, parancsra, szigorú napirend szerint élniük, étkezniük.

Amikor Zimbardo professzor kitalálta a kísérletet kereteit, nyilvánvalóan valamilyen előfeltételezéssel élt a fenti közösség alakulását illetően, de ami végülis történt, arra ő maga sem számított: a “börtönőrök” teljesen elvesztették a kontrollt a realitást illetően, korábbi diáktársaikat megvetendő szemétként látták, teljesen azonosítva őket a rab szerepével. Ilyen minőségükben durván bántalmazták a “rabokat”, mind szóban, mind tettlegesen, mind lelki terrorral, olyan dolgokra kényszerítve őket, amelyeknek semmilyen logikus célja nem volt az illető rab ellenállásának, akaratának megtörésén és az ember porig alázásán kívül. A rabok pedig két végletbe estek: vagy fásult apátiába süllyedtek, vagy fellázadtak. Mindkét csoportra jellemző volt, hogy képtelen volt “kifelé” gondolkodni a realitás világába – tudatosítva, hogy ez csak egy kísérlet, és hamarosan vége lesz, utána pedig mindannyian újra felveszik a korábbi életük, társadalmi helyzetük fonalát.

Zimbardo voltaképpen arra volt kíváncsi, hogy mi vezet ahhoz, hogy egy közösség a társadalom számára káros irányba fejlődjön: az, hogy bekerül egy “rohadt alma” a hordóba, és megbetegíti az összes többi egészségest, vagy valamiképpen (a példánál maradva) a hordó határozza meg, hogy mi történik az almákkal. A kísérlet eredményéből azt a következtetést vonta le, hogy egy rohadt alma önmagában kevés az egészségesek megrohasztásához, ha nincs adva egy már önmagában is beteg feltételrendszer (intézmény, hely, szabályzat), amely lehetővé teszi az egész közösség rothadását. A kísérletben ezt a feltételrendszert a börtönviszonyok biztosították: ezek és a hatalommal való felruházás illetve annak megvonása gyakorlatilag elfeledtette a résztvevő azonos státuszú fiatal férfiakkal az identitásukat: azt,  hogy ők voltaképpen diáktársak, akik egyenlő jogokkal bírnak a kinti társadalomban, és ott egyiküknek sem lenne joga így bánni egyik társával sem – itt viszont igen. Zimbardo ezen tapasztalatait felhasználta egy Irakban szolgálatot teljesített katona védelmében is, aki az Abu Ghraib börtönben volt a börtönben biztonsági feladatokat ellátó katonatársai vezetője, és ezen minőségében nemcsak elnézte azok kegyetlenkedéseit a rabokkal szemben, de egy idő után maga is részt vet bennük. Zimbardo sikeresen bizonyította, hogy a katonák nem voltak eredendően gonoszabbak vagy kegyetlenebbek, mint bármelyik más átlagember egy átlag társadalomban: a börtönkörnyezet és a katonaság közös intézmény- és szabályrendszere hozta ki belőlük és erősítette fel ezt az oldalt.

Hogy jön mindez a múltkoriban taglalt iskolai környezethez és a kamaszok, gyerekek egymással való szurkálódásaihoz? Az iskola is egy intézményrendszer, szabályokkal, adott feltételekkel, amely ugyan nem ruház fel hatalommal diákokat és nem vonja azt meg másoktól, de amennyiben nem gyakorol egy egészséges szintű és segítő kontrollt a társas kapcsolatok alakulása fölött, lényegében passzívan asszisztál ennek a rendszernek a kialakulásához: olyanná válik, mint a hermetikusan elzárt börtönkísérlet terepe. “Az osztály”-ban (talán nem véletlenül) szinte meg sem jelenik a pedagógusi kar – értelmezésem szerint ez arra utal, hogy a tanárok szerepe ennyire súlytalan volt a gyerekek életében. Ha visszagondolok saját iskolai életemre, fájón kell megállapítanom, hogy nem voltak sokkal nagyobb súllyal jelen az én életemben sem a tanáraim: amikor pl. a szemüvegem miatt csúfoltak a társaim alsó tagozatban, a tanítónénim jótanácsa mindösszesen annyi volt, hogy “ne törődj vele”. Még ha igaza is volt, ez így édeskevés egy gyereknek.

Mindebből mi következik? Az, hogy szülőként óriási a felelősségünk abban, hogy lehetőségeink szerint nyomonkövessük a gyerekeink iskolai életét is. És ez nem merülhet ki abban, hogy “mi volt ma az iskolában?”, mert erre a gyerekek 99%-a azt válaszolja, hogy „semmi“. El kell érnünk, hogy olyan bizalmi viszony legyen a gyerekünk és köztünk, hogy ne csak tudja, hogy elmondhatja, ami bántja, hanem mondja is el. Hogy ezt hogy tudjuk megtenni? Gyakorlatban még nem tudom – a kislányom még csak 4 éves, és számára jelenleg én vagyok a világ közepe. Félek attól a naptól, amikor már nem így lesz, de fel akarok készülni rá, hogy biztos hátországként akkor is ott maradjak a periférikus látómezejében, amikor már nem az én véleményem lesz a legfontosabb számára.

Akit érdekel a téma, az alábbiakban talál bővebb információt:

A stanfordi börtönkísérlet leírása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Stanfordi_b%C3%B6rt%C3%B6nk%C3%ADs%C3%A9rlet

A kísérlet c. német film itt tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=LpSnvbARbR4

A „The experiment” c. amerikai film trailere: https://www.youtube.com/watch?v=JlUkzfITiSs

Itt pedig 30 kérdés, amelyre a csemeténk nagyobb eséllyel válaszol, mint a szokásos „mi volt ma...” kérdésre: http://www.koloknet.hu/iskola/mi-volt-ma-az-iskolaban-semmia-30-otlet-arra-hogyan-kerdezzunk-jobban/