Sok lehetséges témakezdemény kavarog a fejemben, de végül mindegyik a képzeletbeli „Piszkozat” mappámban landolt, mert egy frissen olvasott poszt a Facebookon felülírta őket. Egy anyuka, Brigitta írta a bejegyzést a kislányáról, Vivienről.
Ebben még semmi új nincsen: Vivien életét kb. másfél éve követem nyomon, amióta egy megosztás útján eljutott hozzám is a segítségkérésük, és csatlakoztam az erre a célra létrejött csoporthoz. Vivien akkor 3 éves lehetett, és zsenge kora ellenére vélhetőleg már több megpróbáltatáson és testi fájdalmon ment keresztül, mint a felnőtt emberek nagytöbbsége. Viven ugyanis rákos. Nem tudom megmondani a betegsége pontos típusát, sem hogy mikor és hogy kezdődött az ő nagy küzdelme, de talán nem is lényeges. A szülei mindent megmozgattak, minden lehetőségnek utánanéztek, amit lehetett, kipróbáltak, legyen az része a modern nyugati orvostudománynak vagy nem. Egy idő után nem bírták anyagilag, ekkor kértek segítséget a köztől, és a Facebook (sok felróható hátránya ellenére) ideális médium ehhez: sokan mozdultak meg a segítségére felajánlásokkal, jótékonysági koncertekkel.
Sokáig úgy tűnt, van remény: Vivien kapott egy kezelést Vietnamban, aztán sikerült felfedezni a hibás gént, amely állítólag a betegségét okozza, onnantól már célzott gyógyszert kaphatott, amely persze szintén rengeteg pénzbe kerül, mivel a TB csak egy részét finanszírozta. Vivien számtalan kezelésen, műtéten, terápián esett át, és kisgyermek létére bátran viselte őket. Anyukája rendszeresen megosztotta a friss híreket, reménytkeltőket és aggasztókat egyaránt, rengetegen szorítottak nekik. Minden posztban a remény volt benne: az, hogy eddig sikerült, innen is sikerülnie kell, az nem lehet, hogy ennyi győztes csata után elveszítse Vivien az életéért vívott háborút. Csodáltam Vivent, és csodáltam Brigittát, az anyukát is, aki nem szégyellte, hogy ismeretlenek segítségéért kell könyörögnie a kislánya érdekében.
Aztán pár héttel ezelőtt egy újabb műtét után, melynek során már a kicsi lány egyik szemét kellett eltávolítani, az anyuka leírt egy mondatot, amely nagyon megrázott: „Az orvosok szerint el kell engednünk, mert ilyen agresszív daganattal nincs esélyünk”. Addig soha nem olvastam tőle ilyen sorokat. Emlékszem, azon gondolkoztam, hogy én vajon „el tudnám-e engedni” a kislányomat, be tudnám-e látni ésszel, hogy emberileg nincs több remény. Nem tudom. Nem hiszem. Mondják, hogy a remény hal meg utoljára – azt hiszem, egy szülő esetében ez maximálisan igaz.
Ma pedig ezt olvastam, többek között: „Utolsó kívánságát szeretném teljesiteni: itthon szeretne Vivien meghalni”. Brigitta elfogadta az elfogadhatatlant: hogy a gyermeke, a számára legfontosabb személy a világon hamarosan elhagyja őt.
Nem tudom, melyiküket sajnálom jobban: a kicsi lányt, akinek 4 év jutott ebben a földi életben, és aki a sok öröm és szülei feltétlen szeretete mellett megtapasztalta a fájdalmat és a remény elmúlását is. Vagy a szülőket, akiknek egy teljesen természetellenes dolgot kell átélniük, túlélniük: el kell temetniük a saját gyermeküket. Mert ez természetellenes: az utódoknak minden normális és ésszerű logika szerint túl kéne élniük a szüleiket. Nyilván fájdalmas, amikor a szüleinket, nagyszüleinket temetjük, de belenyugvással fogadjuk, mert ez az élet rendje. De az, hogy egy anya a saját gyermekét kell, hogy eltemesse, minden ellen való, ami ezen a világon értelmesnek és elfogadhatónak tűnik.
Nemrégiben meghalt egy nagyon kedves barátnőm. Fiatal volt, szép, kedves, vidám. Még előtte volt az élet. Nem hosszú betegségben halt meg, hanem egy pillanat alatt, egy tragikus autóbalesetben. Nem is tudom, vajon mi a kevésbé borzalmas: egy szempillantás alatt elveszteni valakit, akit szeretünk, vagy hosszú harc és szenvedés után belátni, hogy nincs több remény. Mindkettőnek van előnye és hátránya (már ha ilyen szavakat ebben az összefüggésben használhatunk): a váratlan halálesetnél nem kell átmennünk egy hosszú és fájdalmas időszakon már szerettünk távozása előtt, viszont így búcsút veni és lélekben felkészülni sincs lehetőségünk. A hosszú betegség és haldoklás fájdalmas mindenkinek, aki érintett testileg és érzelmileg, de talán fel is készít az elkerülhetetlenre, és lehetőséget biztosít arra, hogy minél több értékes időt töltsünk a számunkra kedves személlyel. Ha választanom kéne, melyiket választanám? Nem tudom. Ha rám várna a halál, talán az előzőt. Ha az én szerettem halna meg, talán az utóbbit. De még ez sem biztos, mert ha tudnám, hogy hiábavaló fájdalomtól, szenvedéstől mentem meg a kedves személyt, akkor... nem tudom, és nem tudom. Isten adja, hogy soha ne kényszerüljek erre a választásra.
Két dolgot viszek ma haza Vivien történetéből: egyrészt igyekszem a számomra elérhető eszközzel segíteni neki így ismeretlenül is, hogy kívánsága szerint otthon, méltó környezetben, a szerettei körében vághasson neki az ismeretlennek, és ehhez megkapja a szükséges szakmai segítséget (intravénás fájdalomcsillapító, orvos és szakápoló 24 órában). Imádkozom Vivienért és az anyukájáért ennél többet nem tudok értük tenni, bármilyen kevés is mindez.
Másrészről pedig megpróbálok arra törekedni a mindannapok apró bosszúságai közepette, hogy mindig emlékezzem arra, mi az, ami igazán fontos az életemben: az engem körülvevő emberek, akiket szeretek és akiktől szeretetet kapok. És köztük is elsősorban a kislányom, akiért felelősek vagyunk és akinek én és a férjem jelentjük a világ közepét. Amíg ez így lesz (és olyan hamar fontosabbá válnak majd a barátok és a kortáscsoport), addig az a célom, hogy minél több minőségi időt töltsük egymást.
Szeressétek azokat, akiket szerettek! Jól szeressetek! Azt adjátok nekik, amire a legnagyobb szükségük van: az időtöket, a törődéseteket, a figyelmeteket! Magatokat. Addig szeressétek egymást, amíg lehet, mert az élet kiszámíthatatlan. Amit el kell mondani, amit meg kell hallgatni, amit meg kell bocsátani, amiért bocsánatot kell kérni, amit meg kell változtatni vagy amit vissza kell csinálni... ezekre csak itt van lehetőség: ha a másik fél távozott, már késő, és olyan sokan késünk el.
Ha lehetne egy kívánságom, azt kívánnám, hogy mostantól ez flottul menjen nekem, semmi ne tudja felülírni ezt a törekvésemet. Tudom, hogy nem így lesz, meg kell dolgoznom érte, és sokszor fogják elvonni a figyelmemet lényegtelen dolgok. De azzal, hogy törekszem rá, már egy lépéssel közelebb leszek. Szurkolok Nektek is.